Egy hirtelen felindulásból elkövetett FélmaratonMánia története

Németh Anett nemcsak az első félmaratoni történetét, hanem a következő hármat is megírta nekünk. Avagy így lett meg neki a FélmaratonMánia.

 Németh

Nem tudnám megmondani, mióta futok. Valószínűleg 6 éves korom óta, mivel testnevelés tagozatos általános iskolába jártam, ahol komolyan vették a sportot, kötelező volt futóversenyeken is indulni. Abban az időben nagyon nem szerettem futni, a kötelező futóversenyeken mindig az utolsók között kullogtam. Egyszer aztán eldöntöttem, hogy minél hamarabb érjenek véget szenvedéseim, olyan gyorsan lefutom a távot, amilyen gyorsan csak tudom. Végül negyedik lettem… Én, aki nem tud és nem is szeret futni.

Ez olyan 14 évesen lehetett. Addigra már sajnos túl voltam egy térdműtéten. Síelés közben elszakadt a térdszalagom, és ezt kellett meghegeszteni. Azóta rendszeresen futok (kisebb-nagyobb kihagyásokkal). A fő motiváció eleinte a fogyás volt, és kizárólag rövidebb távokat vállaltam. Persze, akkoriban se okostelefon, se óra, se semmi nem volt nálam, úgyhogy tippem sincs, pontosan mennyit és milyen tempóban futottam. Az első méréseimet a Margitszigeten kezdtem, ott már tudtam mérni a távot és az időt (sima órával). Az első szigetkörömet kb. 45 perc alatt futottam le (Úristen!), ezt ma kb. fél óra alatt abszolválom.

Először 2013-ban fogalmazódott meg bennem, hogy lefutnék egy félmaratont. Akkoriban 15 km-t tudtam futni viszonylag szenvedésmentesen. Be is neveztem az akkor még Nike-nak hívott őszi félmaratonra, de hazafelé megfáztam a repülőn, és nem tudtam elmenni a versenyre. Olyan beteg voltam, hogy még a rajtcsomagomért sem mentem el, pedig akkor legalább a pólóm meglenne emlékbe.

Nem voltam csalódott, sőt, úgy gondolom, lehet, hogy le sem bírtam volna futni ezt a távot, és csak csalódás lett volna az egész. Azért futkároztam tovább, de inkább csak 1-2 szigetkört, mint hosszabb távokat.

Aztán 2014 nyarán megismertem a páromat, aki szintén fut, és általa év végén bekerültem egy szuper futós csoportba. Ott mindenki szórta már a félmaratonokat meg maratonokat, de én még ekkor is visszafogottan maradtam a kis 10 kilimnél. A hosszabb távokon inkább csak bicajjal kísértem a bandát. Kicsit az is benne volt, hogy én ilyen hosszút úgysem tudok futni, és a térdemet is kímélnem kell (merthogy közben eltelt pár év, és nyilván a műtött térdem nem lett sokkal jobb az évek múlásával, sőt..).

Aztán 2015 év elején hivatalosak voltunk egy közös futásra, ahol megváltozott valami! Elindult a banda jókedvűen a Szalajka-völgy felé, majd útközben valaki kitalálta, hogy fussunk fel a kilátóhoz. Akkor még jó ötletnek tűnt, közben majdnem meghaltunk, és mire visszaértünk a szállásra már 18 (!) kilométernél jártunk. El sem hittem! Én, probléma nélkül lefutottam 18 kilit? Erre az egyik futótársam felém fordult, majd megkérdezte: futottál már valaha félmaratont? Mire én: dehogy! És nem ma fogok, az fix. Mire ő: nehogy már! Már csak 3 kili, és megvan életed első félmaratonja! Naná, hogy a végén rábeszélt! És meglett! El sem hittem, de komolyan! Este még rátáncoltam 3-4 órát levezetésnek, és a térdem még mindig nem fájt, és különösebben izomlázam sem volt.

Itt azért már megfordult a fejemben, hogy na, kellene egy félmaratont futni verseny keretein belül is, de aztán el is hessegettem a gondolatot. Majd láttam a többiek nevezéseit, mindenki a félmaratonra nevezett minden versenyen, és elgondolkoztam. Imádok ezzel a bandával futni, de ha mindig a 10 kilométeres versenyekre nevezek, ők meg a félmaratonokra, akkor sosem futunk együtt. Na, nehogy már! Akkoriban volt egy nevezésem egy éjszakai versenyre júliusra 10 km-es távon, még aznap átírattam félmaratonra, de nem mondtam meg senkinek. 🙂 Azt még nem tudtam, hogy fogom lefutni, és hogy vajon a térdem bírni fogja-e, de nem ez volt a fontos. Buli-futni akartam a többiekkel, és kész!

Majd eljött a tavasz, és elindultak a posztok a Facebook-on, hogy ki mennyire várja már a Vivicittát, és hogy az milyen jó lesz stb… én meg megint ott voltam a gondolattal, hogy ebből én sem szeretnék kimaradni. Utolsó-utolsó pillanatban (a verseny előtt kb. 2 nappal) iszonyatos kutatómunka árán találtam egy átadó nevezést, és onnan már nem volt visszaút. Nekiindultam életem első hivatalos félmaratoni távjának. Lelkileg erőt adott, hogy a párom ott fog futni mellettem, de azért tele volt a gatya rendesen. Majd eljött a nagy nap. Reggel gyülekezés a Margitszigeten, kis bemelegítés, beszélgetés, poénkodás, majd felsorakozás a rajtzónában. Ott már nagyon dobogott a szívem! Majd jött a dudaszó, és elrajtoltunk. Már az elején megbeszéltük a párommal, hogy okosan fogunk futni, nem a tömeg fog húzni minket, hanem abban a tempóban megyünk, ami nekem kényelmes és vállalható. Ezt végig sikerült tartani a 21 kilométeren. Fantasztikus volt végig a hangulat, a szurkolók, a csapattársakkal való pacsizások, a zene mind-mind elfeledtették, hogy éppen mi a fenét is csinálok. Annyira jó volt a hangulat, hogy csak mentünk és mentünk, és azt vettük észre, hogy már a 16. km-nél járunk. És én még mindig nem fáradtam, sőt nagyon élveztem az egészet. Olyannyira, hogy elkezdtem gyorsulni. Nem nagyon, de bementünk 6 perces ezrek alá. Végül 2 óra 6 perc alatt célba értem életem első hivatalos félmaratoni versenyén. Nagyon boldog voltam, nem csak azért, mert lefutottam, hanem mert vidáman, boldogan, szenvedés nélkül tettem mindezt. A párom is nagyon büszke volt rám.

Na, mi kezd el ezek után motoszkálni az ember gyerekének a fejében? Lefutottam egyszer, majd még egyszer, miért ne tudnám lefutni még akárhányszor? Szóval hirtelen felindulásból eldöntöttem, hogy ha már egy úgyis megvan, akkor én bizony megcsinálom a maradék hármat is, és mániás leszek. Tavaly Siófokon az egyik csoporttársam is megcsinálta, már akkor megtetszett a dolog, na de akkor még gondolatban is messze voltam attól, hogy merjek nevezni. Én ott 14 kilométert futottam, sajnos le is sérültem, és másfél hónapig futni sem tudtam. Nem volt egy boldog másfél hónap. Januárban 1-én kezdtem újra a futást, de már akkor tudtam (ott valahol legbelül), hogy ez az év a futásról fog szólni. Még egy albumot is csináltam a facebookon a futós képeknek.

Na, szóval ezek után leadtam a nevezésem a Wizz Airre, viszont a nyári verseny körül adódott némi bonyodalom. A K&H hétvégéjén esküvőre voltunk hivatalosak a Balatonhoz, esély nem volt rá, hogy mi másnap Budapesten félmaratont fussunk. Na, mi maradt nekünk?? Naná, hogy a Délibáb! Oh, my god… körülbelül mindennap elmondtuk otthon, hogy ez merénylet saját magunk ellen. Júliusban a pusztában a negyven fokban félmaratont futni. Bár én csak egyre mondogattam a páromnak, hogy várom ezt a versenyt, mert még sosem voltam a Hortobágyon, és minden reggel úgy keltem, hogy énekeltem a Lenn a délibábos Hortobágyon című nótát.

Aztán eljött a nagy nap. Reggel autóba vágtuk magunkat, és nekiindultunk a pusztának. Verseny előtt bevágtam egy szürkemarha burgert. Elég kétesélyesre vettem ezzel a húzással a versenyt, valljuk be! De szerencsére a jó szériám folytatódott, és bár fáradtan, de 2 óra 7 perc alatt abszolváltam ezt a versenyt is. Hála Istennek a párom itt is velem volt, és végig támogatott. Kivéve, amikor úgy érezte, hogy neki meg kell fürdeni a puszta közepén található egyetlen pocsolyában. Mint a kismalac, úgy nézett ki utána, de legalább volt mint röhögni a célig.

Nos, itt már két versenyt abszolváltam a négyből, és egyre magabiztosabb voltam, hogy meglesz nekem ez a FélmaratonMánia, közben lefutottam a Wizz Airt is, és beneveztem Siófokra.

A K&H mozdulj! Balaton Félmaraton az egyik kedvencünk. Valahogy van egy jó hangulata. Nem tudom, hogy azért, mert a Balcsinál van, vagy mert ilyenkor az egész hétvégét ott töltjük a csapattal, de az év egyik legjobban várt eseménye, az biztos.

A Wizz Air után elkezdtem a PK-s futásokat, fejlődni, gyorsulni akartam. Nagyon szorgalmasan futkorásztam reggelente, így volt ez az egyik pénteki reggelen is, amikor egy tízest tettem a lábaimba. Majd másnap elmentünk Herceghalomra, hogy egy ajándék wellness hétvégét töltsünk el ott. Nyilván a futócucc több volt velünk, mint a rendes ruha. Szombat reggel nekiindultunk Herceghalom utcáinak, de aztán hamar meguntuk a faluban körözést, és nekiindultunk az országútnak. Egyszer csak megláttam a táblát: Etyek balra. Mondom a páromnak: te, fussunk már el Etyekre! Így is tettünk. Mire odaértünk már kb. 16-18 kilinél jártunk. Ekkor a párom megkérdezte: mi volt a leghosszabb táv, amit valaha futottál? Nyilván, ő is tudta, hogy a félmaraton, ez egy finom célzás volt arra, hogy mire visszaérünk Herceghalomra, meg fogjuk haladni ezt a távot. A hazafelé úton már nagyon fáradt voltam, és a térdeim is elkezdtek fájni. Végül 25 kilométert sikerült összefutkorásznunk. Egyrészt nagyon örültem, másrészt viszont már akkor tudtam, hogy ebből “dráma” lesz, ugyanis egyre jobban fájtak a térdeim. Másnapra sajnos már be is dagadtak, és a fájdalom sem enyhült. A legelső gondolatom az volt: te jó ég, nehogy már az legyen, mint tavaly Siófok után, akkor hogy fogom lefutni az utolsó félmaratonomat, ami még kell a FélmaratonMánia teljesítéséhez?!

Kétségbe is estem, ugyanakkor azonnal megkezdtem az ellenakciót. A futással leálltam, de továbbra is edzettem, főleg szobabicajon. Ezen kívül több terápiás módszert is bevetettem. A részletekbe nem mennék bele, mert csak erről tudnék kb. egy kisregényt írni. A térdem javult, de elég lassan, és nekem egyre csak az járt a fejemben, hogy mi lesz a FélmaratonMániámmal. Szerencsére a csoportban sokan elláttak jó tanácsokkal, folyamatosan küldték a pozitív energiát, kaptam nagyon jó kenőcsöt, és közben folyamatosan ellenkezett bennem a bizakodás a kétségbeeséssel. 3 hét után újra próbáltam futni. Szigorúan rekortánon, 10 km-t összesen. Bár a térdem nem fájt, nem mertem többet. Ez egy héttel a siófoki verseny előtt volt. Egyrészt örültem, hogy nem fáj a térdem, ugyanakkor tudtam, hogy nekiindulni egy félmarcsinak úgy, hogy előtte 3-4 hétig alig futottam valamit, az nagyon merész. Arról nem is beszélve, hogy mi van, ha lefutom (mert azért eléggé edzett vagyok), de vajon meg fogják ezt nekem köszönni a térdeim? Ekkor valaki bedobta az ötletet: tudod, mi kellene neked? Kinezio tape! Én ugyan nem hittem benne, de mire kimondta a mondatot, már kb. hárman ajánlották fel segítségüket ez ügyben. Én meg úgy voltam vele, hogy végülis rosszabb nem lesz, próba szerencse! Így a verseny előtti pénteken betixóztattam magam… Életem egyik legjobb döntése volt!

Szombat reggel indultunk le Siófokra. Én a vasárnapi versenyre voltam benevezve, de a párom a kétnapos maratont csinálta, úgyhogy az egész hétvégét ott töltöttük. Szombaton már eléggé rajtam volt a para, de azért az esti buliban táncoltam vagy 3-4 órát, nehogy már ne, buli vaaaan!

Aztán eljött a vasárnap reggel. Full para! Már azt is elfelejtettem, hogyan kell beöltöznöm, mit kell felvennem (tudjátok, vannak ezek a jó kis rituálék futás előtt), mit hogyan szoktam stb… De aztán 10:30-ra már az aulában voltam teljes harckészültségben. Onnantól kezdve pedig minden ment a maga útján. A csoportból továbbra is kaptam a támogató szavakat, a sok felajánlott kilométert, a biztatásokat, de én még mindig nem voltam benne biztos, hogy ebből mi lesz. A rajt előtt a szokásos szelfizés meg miegymás, poénkodás stb… majd elindultunk!!

Full paraaaaaa! Az első 8 kili gyorsan elment. Mi nem szoktuk komolyra venni a figurát soha, inkább azok az élményfutók vagyunk. Poénkodtunk, zenét hallgattunk, dumáltunk. 8 kili után még mindig nem fájtak a térdeim, ez jó jel volt, nyomtuk tovább. Csak piciket álltunk meg frissíteni meg persze pózolni a fotósoknak. De aztán 14-15 környékén elkezdtem fáradni, 17-től pedig konkrétan szenvedni. Viszont, akkor már tudtam, ez meglesz! A párom szerint makacs vagyok, mint az öszvér. Lehet, hogy igaza van, de én ott eldöntöttem, hogy ezt már fél lábon is! Azért pár könnycseppet elmorzsoltam úgy 19-20 környékén. Ott már csak az lebegett a szemem előtt, hogy be akarok érni!!! Teljes csendben futottunk a cél felé, majd egyszer csak megszólaltam: látom! Ekkor már alig éreztem a lábaimat (szerencsére nem a térdeim fájtak, hanem izomfájdalom volt). Végül az utolsó pár méteren a párom betáncoltatott a célba. Úgyhogy egy drámai tetőpont után végül nem egyszerűen, de mániás lettem. Mert tudjátok, van egy mániám!

Ma kedd van, már mennék futni, de inkább még pihenek pár napot. Viszont újabb cél lebeg a szemem előtt. 880 lefutott kilométernél járok az évben. Szerintetek, mi az újabb mániám