Első félmaratonom története: Laboda Erika

Megpróbálom röviden leírni, hogyan is jutottam el a félmaraton lefutásáig. Nem sportoltam 47 éves koromi, és nem is szándékoztam. De tudtam, valamit kell magammal kezdenem, mert lelkileg nem voltam topon.

Gyerekkori barátnőm addig noszogatott (hiába volt minden kifogás, mert abból volt bőven), míg végül elmentem spinnracingre. Annyira megtetszett a hangulat, a társaság, a dübörgő zene és hát Dinyus hozzáállása, hogy ottragadtam.

Innentől kezdve megváltozott az életem! Sorra jöttek a pár km-es versenyek, csak a buli a társaság kedvéért. Jó volt tartozni valahova, még ha ezért futnom is kellett, amit nem szeretek… Évente 3-4 verseny, max. 10 km-esek. Ennyire vagyok képes, nem többre!

Egészen idén augusztusig így gondoltam, amikor is két hozzám nagyon közel álló ember kedvéért azt mondtam: hát legyen! Ha belehalok is, megpróbálom!

De hogy mondjam el Dinyusnak? Féltem, kevés az idő a felkészülésre, és nem engedi, hogy induljak. Nem így történt! Ennyit mondott: Eráska, van két hónapod. Fel tudsz készülni!

Összeállította az edzéstervet, igyekeztem, odafigyelt rám, számonkért, dicsért, szidott (jogosan) és lelkesített! És nem csak ő! Nagyon jól esett, mert nem bíztam magamban, de küzdöttem, mivel megígértem, és nem vagyok az a feladós fajta.

És eljött a nagy nap! K&H mozdulj! Balaton Félmaraton, 2015. november 14. Nem izgultam, mert Dinyus azt mondta, felkészültem. Hát, akkor fussunk, lesz, ami lesz!

Szépen lassan, ahogy szoktam. Vitt a tömeg és a szél (néha kicsit visszafelé), beterített a Balaton vize, de semmi nem számított, mert élveztem, és akkor éreztem először, hogy meg tudom csinálni.

18 km-nél a térdem majdnem feladta, de igyekeztem nem foglalkozni vele, már csak 3 km az semmi! Aztán meghallottam Dinyus hangját! Már csak pár száz méter, húzz bele! Beleadtam mindent.

2:03:01! Nem sikerült 2 órán belül, de nem is terveztem… Beértem, megcsináltam, 50 évesen ez volt a cél!

Folytatás? Hááát…