Félmaratoni történetek: Nemesné Németh Rita
Pár évvel ezelőtt nem gondoltam volna, hogy egyáltalán futni fogok. Egy gyógyszer miatt 63 kg-ról néhány év alatt 105 kg-ra híztam. Amikor végre rájöttem mi a kiváltó ok, megszüntettem, de innen még nagyon hosszú út vezetett a fogyásig. 40 éves voltam, amikor úgy döntöttem, nem mehet ez így tovább, lefogyok! Napi ötször pici evés, torna minden nap és siker!
Ekkor találkoztam egy régi kolléganőmmel, aki lelkesen mesélte, hogy egy kis csapattal minden hétvégén fut, csak olyan öreglányosan, de nagyon élvezi. Hívott, hogy fussak vele. Gondoltam, mi az nekem, minden nap tornázom, hetente egyszer úszom, egy kis futás meg sem fog kottyanni. Persze mondanom sem kell, úgy egy kilométert sikerült lefutni. Tetszett a társaság és ezután eljártunk együtt futni.
A távolságot lassan emeltük, a második nyár végén már 8 km-t is tudtunk futni. Véletlenül bukkantam rá az interneten a 2010-es Spar Budapest Maraton reklámjára, ahol láttam, hogy van minimaratoni táv, ami 7 km. Lelkesen beneveztünk, majd láttam a versenykiírásban, hogy, aki 7 perc 30 másodpercnél lassabb kilométereket fut, azt összeszedi a záró autó. Ettől kelőképp megijedtünk, mert addig soha nem mértük az időnket. Persze kiderült, hogy éppen beleférünk ebbe az időbe, azért nekivágtunk, és sikeresen célba is értünk!
Hazafelé egyszerre mondtuk azt, hogy jövőre is jövünk. Januárban kinéztem az első olyan versenyt, ahol kicsi távok is vannak, és a Vivicittá 6,5 km-es távjára neveztünk. Ekkor már csatlakozott hozzánk több kollégánk, akikről kiderült, hogy szintén futnak. Jó buli volt. A verseny után csapatunk egyik fiú tagja közölte, hogy akkor ősszel félmaraton !?!?! Próbáltunk mindenféle kibúvót találni: mi már öregek vagyunk, család, gyerekek stb., erre azt mondta, nem az a kérdés, hogy le tudjuk-e futni, hanem, hogy akarjuk-e!
Persze, hogy akartuk! Edzéstervet töltött le nekünk, és amíg lehetett és szükségünk volt rá, minden hétvégi edzésünkön futkosott velünk a szigeten. Hét közben pedig külön-külön róttuk a kilométereket. Addig is beneveztünk az összes lehetséges versenyre közösen, amit nagyon élveztünk. Minden versenyünkön sikerült extrém időjárási körülményeket kifognunk, a K&H váltón széllel szemben küszködve, a Coca-Cola Női Futáson felhőszakadásban értünk a célba. Reménykedtem, hogy a félmaratonon megérdemlünk egy kis jó időt, kellemes 20 fok, vagy ilyesmi. Annyit készültünk, hogy ennyi jár nekünk. Nem járt. Edzéseken gyönyörű iramtartással, 6 perc 40 másodperces kilométerekkel simán lefutottuk a távot. A versenyek hangulata mindig nagyon jó, tehát fülig érő szájjal indultunk. Népes szurkolótábort szerveztem, mindig előbukkant valaki, aki a nevünket kiáltozta. Az első öt kilométeren tartottuk is a tempót lelkesen, majd a budai alsó rakparton megfőttünk. Simán úgy gondoltam, hogy ezt már nem futom le, elküldtem a lányokat, fussanak tovább nélkülem, de nem tudtam megállni.
A Szabadság híd előtt nagyon szuper locsolást kaptunk, itt magamhoz tértem, vánszorogtam tovább. A pesti rakparton is volt egy pont, ahol megálltam, de egy hölgy, aki elfutott mellettem, rám szólt, hogy nem adhatom fel. Tényleg! Futottam tovább, mire legközelebb felnéztem már a Margit híd lábánál jártam. Itt nagyon jól jött a dobolás, teljesen felélénkültem tőle. Amikor a térképet nézegettük a lányokkal, mindig azt mondtuk, hogy a Nyugati téri felüljárótól már befúj a szél. Befújt! Az időeredményem katasztrofális volt a meleg miatt, de célba értem, ahol a lányom és a férjem ölelő karjai vártak, és akármilyen bénának éreztem magam, ők büszkék voltak rám!
Gondolom, nem kell mondanom, hogy tavasszal a Vivicittán félmaratont fogok futni!
