Első félmaratonom története: Sáfrány Emese

Nulláról a félmaratonig címmel küldte el beszámolóját Sáfrány Emese, amelyből kiderül, hogy bár nem követ(het)te pontosan az edzésterveket, születésnapjára sikerült magát megajándékoznia a Telekom Vivicittá Félmaraton érmével.

2016_0014_04_6610_12

2014 júniusában egy barátnőm megkérdezte, nincs-e kedvem eljárni vele futni. Soha nem gondoltam arra, hogy fussak, de úgy voltam vele, hogy miért is ne. Teljesen nulláról indultam, és ugyan rendszeresen pilateseztem és jógáztam, futás jellegű edzést sosem végeztem. A barátnőm keresett egy kezdőknek szóló edzéstervet, én pedig teljesen rábíztam magam. Ha jól emlékszem, kezdetben alkalmanként, hetente 2-3-szor 20-30 percet mozogtunk, mégpedig felváltva gyalogoltunk és kocogtunk. Az elején a gyaloglás volt túlsúlyban, aztán egyre nagyobb arányt tett ki a futás. Keresztül-kasul bejártuk a Városligetet. A cél a 2014. szeptemberi futóversenyen (ha jól emlékszem) a 2,3 km-es táv volt. Az elején számomra még ez is elképzelhetetlen volt.

Aztán szép lassan kezdtem megszeretni a futást, és már egyedül is kimentem edzeni. Összeállítottam egy kedves kis lejátszási listát, és máris könnyebben hagytam magam mögött a (kilo)métereket. Így fedeztem fel fokozatosan a lakóhelyem szűkebb, majd tágabb környezetét, amit – mivel egyébként leginkább autóval járok – másként nem is ismertem volna meg ennyire részletesen.

Az őszi verseny hangulata azonnal magával ragadott, és már akkor tudtam, hogy sok-sok versenyen szeretnék még részt venni. Iszonyatosan motivált a többi versenyző látványa. A félmaratonistákat ugyanakkor elképedve néztem, és akkor még nem is gondoltam arra, hogy egyszer majd én is közéjük fogok tartozni.

A Wizz Aires kis távot azon az őszön követte a SPAR Budapest Maraton®-on egy 7 km-es táv, majd az 1. Rossmann Mikulásfutás, amely szuper kis móka volt. 2015 tavaszára már a 10 km-es távot tűztem ki magam elé. A Telekom Vivicittá első napján két barátnőmmel lefutottam a 3×2 km-es váltót, majd második nap – éppen a 33. születésnapomon – jöhetett életem első 10 km-es versenye. Szerettem volna 1 órán belül célba érni, ez azonban még akkor (és a következő két versenyen sem) sajnos nem sikerült, bár csupán néhány perccel maradtam el az általam kitűzött időtől. Kicsit fura ellentmondás ez a részemről, mert eközben folyton azt hangoztattam, hogy én nem időre futok, az engem nem érdekel, én egyszerűen élvezni akarom a futást, illetve idő helyett csupán a távot szeretném legyőzni és magaménak tudni.

2015-ben részt vettem még további három darab 10 km-es versenyen, és ezek közül az utolsón végre sikerült egy órán belül, 57 perc alatt célba érnem. Ez kissé kárpótolt amiatt, hogy 2015 őszén nem tudtam elindulni félmaratonon, mert nem volt időm (vagy éppen nem volt elég motivációm?) felkészülni rá.

2016 januárjában viszont eldöntöttem, hogy benevezek a Telekom Vivicittá félmaratoni távjára, mert úgy gondoltam, ha már a zsebemben a nevezés, az elég ösztönzést ad arra, hogy mindenképpen felkészüljek a versenyre. Így is tettem, szorgalmasan jártam futni, és bár olvasgattam különféle edzésterveket, mivel nagyon kaotikus munkarendben dolgozom, nem tudtam egyiket sem követni, ezért csak futottam, futottam és futottam, de nem tudtam pontosan, hogy ez mire is lesz elég.

Úgy három héttel a verseny előtt, amikor még mindig csak 10-12 km-eket futottam alkalmanként, hetente 3-szor, kicsit bennem volt a félsz, hogy akkor most mi lesz. De éreztem, hogy bennem van, és tudtam, hogy ez nálam fejben dől el. Tudtam, hogy hinnem kell magamban. Az utolsó három hétben fokozatosan, tudatosan növeltem a távot, és – bár azt hiszem, a legtöbb edzésterv ezt nem javasolja – biztosra akartam menni, ezért a verseny előtt 6 nappal egyszer futottam 20 km-t is.

 

2016_0014_02_4976_12

 

Aztán eljött a nagy nap, és nekem komoly elvárásaim voltak magammal szemben: másnap volt ugyanis a 34. születésnapom, és mindenképpen félmaratoni éremmel szerettem volna magam megajándékozni. Ahogy felsorakoztam a rajtnál, egy lány feltűnően nézte a rajtszámomat. Beszédbe elegyedtünk, és kiderült, hogy ő az én rajtszámommal futotta élete első félmaratonját, idén pedig már életében harmadszorra áll rajthoz ezen a távon. Biztos voltam abban, hogy az ő egykori rajtszáma nekem is szerencsét hoz. 2:20-as időt céloztam meg.

Elindultunk, és jól éreztem magam. Úgy éreztem, nem futottam el az elejét, szépen, a megszokott tempómban haladtam. A rettenetes szél ugyan eléggé zavart, de úgy gondoltam, nem hagyhatom, hogy az állítson meg. A kilencedik kilométernél elkezdett szúrni a jobb bokám, de nem elviselhetetlen mértékben, ezért próbáltam nem koncentrálni rá. Tíz kilométernél éreztem egy kis holtpontot, és átfutott az agyamon, hogy úristen, ez még csak a fele? Ugyanakkor meglepődtem, hogy 60 percen belül vagyok, és ez újabb löketet adott. A 2:15-ös iramfutók nem sokkal mögöttem futottak végig, és az is motivált, hogy ők nem előttem, hanem a hátam mögött vannak – hol messzebbre tőlem, hol közelebb hozzám.

A 18. kilométernél már tudtam, hogy akármi is lesz, akárhogyan is lesz, célba érek. Innentől kezdve az egész örömfutássá vált számomra. Rákapcsoltam, de nem erőmön felül, hanem könnyedén szárnyaltam, és végig mosolyogtam, élveztem a hátszelet, ami a Parlamentnél segített, és igazi flow-élményben volt részem.

Talán a 20. km környékén állt egy lány a pálya szélén „Fuss, baszod” feliratú táblával. Mikor megláttam, hangosan elnevettem magam, és azt gondoltam, hogy „Futok, baszod!”, és ez újabb lendületet adott, így boldogan és elégedetten, a kitűzött időn belül, 2:13:09-es eredménnyel értem célba.

És hogy hogyan tovább? Amikor elkezdtem futni, a 2,3 km-es táv volt a cél. Miután azt letudtam, a 7 km, ezt követte a 10 km. Azt mondtam, hogy a félmaraton a vége, ennyi, és nem tovább, és csak egyetlenegyszer szeretném lefutni a 21 km-t. Ehhez képest már fürkészem, mikor is menjek a következő versenyre, és attól tartok, hogy nem lesz megállás…