Vincze Kriszta: „Futóturista leszek!”

Előtte nap azt álmodta, hogy lekési a rajtot, aztán csaknem megtörtént…  Tartott a záróbusztól, ám az április 17-i Telekom Vivicittá Félmaratonon az utolsó két kilométert olyan gyorsan futotta, amire korábban még nem volt példa. Vincze Kriszta első félmaratonjának története.

Negyvenegy évesen kezdtem futni. Száz métert sem bírtam egyhuzamban. Egykilométeres köreim jórészt sétából álltak. Olvastam a pulzuszónákról, kaptam egy pulzusmérőt. A zsírégető zónában futva kezdtem élvezni a dolgot.

Első utcai futóversenyeim

Egy évre rá beneveztem a Telekom Vivicittá 7 kilométeres távjára. Rettegtem a záróbusztól, de sikerült szintidőn belül célba érnem. Hihetetlenül jó érzés volt. Magával ragadott a rendezvény hangulata. Egy futó barátom azt mondta: „Jövőre már a félmaratoni távra nevezel!” Azt hittem, viccel, és jót nevettem rajta.

Pár napon belül jelentkeztem az őszi Spar Maratonfesztivál 10 kilométeres versenyére. Itt is aggódtam a záróbusz miatt, de nem volt rá okom. A célkapu átlépése után úgy éreztem, maradt még bennem pár kilométer. Elküldtem a nevezésemet a tavaszi Telekom Vivicittá Félmaratonra.

A felkészülés

Tanulmányoztam jó néhány edzéstervet. A közös bennük: heti három-négy futás, hétköznap rövidebb távok gyorsan, hétvégén pedig hosszú, lassú. Vettem egy Salomon City Trail futócipőt, és komolyan vettem az edzéseket. Több dombfutást és intervallt beiktattam, a hétvégi edzések távjait pedig egy-két kilométerrel mindig megtoldottam.

Mikulás napján teljesítettem először a félmaratoni távot. Innentől kezdve érzésre futottam a hosszúkat, mikor mihez volt kedvem: hol 15, 18, vagy 12 kilométer volt a hétvégi adag. Tavaszig csak háromszor futottam le a 21 kilométert. Ezen kívül két héttel a Telekom Vivicittá előtt körbefutottam a Velencei-tavat, 30,5 kilométert minden gond nélkül.

A megmérettetés előtti utolsó két hétben erősen visszafogtam az edzéseket, utolsó előtti héten összesen 23, az utolsón pedig csak 5 kilométert kocogtam.

Verseny előtt

Több első maratonos beszámolóban olvastam, hogy a verseny előtti napon azt álmodták, lekésték a startot. Én is ezt álmodtam, pedig nem tartottam ilyesmitől.

Kilenckor volt a rajt, de háromnegyed nyolckor már alig találtam üres parkolóhelyet a környéken. Jó volt látni a sok futóruhást, akik mind a szigetre igyekeztek. Ettől már egy kicsit jobban kalapált a szívem. Óriási volt a tömeg a helyszínen, tetszett a hangulat, és a sok egyenpólós futó. Leadtam a csomagomat a ruhatárban. Mire a mosdónál is kivártam a sorom, lekéstem a közös bemelegítést.

Nyolc perc volt már csak a startig, amikor még mindig az ötös zónát kerestem a karámban. Végül feladtam, és az egyes zónánál szerettem volna bemenni, de a rendezők nem engedtek. Mondtam, bemegyek, és majd hátrasétálok az ötös zónáig – és mutogattam balra. Azt válaszolták, a hátra arra van – és mutogattak jobbra…! Ez ott és akkor nem tűnt viccesnek. Futólépésben kerestem a megfelelő zónakaput, végeláthatatlan volt a felsorakozók tömege. Megfordult a fejemben, hogy mi van, ha tényleg lekésem a rajtot?

Az ötös zóna annyira távol volt a startvonaltól, hogy semmit sem érzékeltem az elől történtekből. Nem lehetett hallani az elsők rajtját. Sem a második és harmadik zónáét. Az hallatszott, hogy valaki mikrofonba beszél, de nem érteni, mit. Kilenc óra húsz felé megindultunk előre. Most akkor már elstartoltunk? Vagy csak felvonulunk a rajtvonalhoz?

A Telekom Vivicittá Félmaraton – Start!

Vigyorogva indultam a távnak sok más első félmaratonossal egyetemben. Végre itt futhatok! De kirááály! Az járt a fejemben, amit kivétel nélkül minden futó barátom tanácsolt: „Ne fusd el az elejét!” Jó, értem én, de mindenki gyorsabb nálam! Százszámra hagynak le a versenyzők, mindjárt a sarkamban a záróbusz! Nekem is rá kell kapcsolnom! Gyorsítok, de hamar vissza is veszek a sebességből, mert érzem, hogy nekem ez így nem lesz jó hosszú távon.

DJ Dominique volt az első zenei pont az útvonalon, még a szigeten. DJ Ötzi: Hey, baby! című slágerét játszotta, örültem ennek a számnak. Klassz volt a hangulat, mindenki csápolt rá. Hálás voltam ezért a zenéért. Belekúszott a fejembe, és sok-sok kilométerrel később is azon kaptam magam, hogy ezt éneklem magamban, erre futok.

Az első (utolsó) frissítőpont a sziget bejáratánál volt. Csodálkoztam, hogy sokan már itt isznak. Szinte még el sem indultunk! A Margit-hídon éreztem igazán, hogy elkezdődött a félmaraton. Ez már kezd komolyodni! Kifutottunk a városba!

A Lánchídon át az Alagútig

A negyedik kilométernél észrevettem, hogy az előttem haladó lánynak óriási piros sebek vannak a bokáin. Az egyik lábán lifeg már a ragtapasz. Nem értem, hogy futhat titokzokniban. A bokáját közvetlenül a cipője töri! Hogy fogja bírni a következő 17 kilométert? Egy óvodás korú szurkoló kizökkent a gondolataimból. Azt kiabálja: „Szed-jeda-lá-bad!” Általános derültséget váltott ki, mindenki megmosolyogta. A Lánchíd előtt egy biciklis férfi szintén mókásan buzdít: „Egy perc, és fordítom a szelet!”

A budai oldalra érve, a Várkert Bazárnál láttam először sétálni versenyzőt. És még csak öt kilométert haladtunk! Itt történt meg velem először, hogy végre én is előztem! Igaz, csak egy-egy embert, de már ez is feldobott. Valakinek folyamatosan csipogott a sportórája. Önkéntelenül is magamon kerestem, milyen kütyüm sípol. Valamim elromlott?

A hatodik kilométernél hallom a hátam mögül, valaki mondja a társának: „Nézd már, rendőr tartja a kilométertáblát!” Nézek az út szélére, kerekedik a szemem. Jé, tényleg! Általános üdvrivalgással köszöntöttük, mindenki megtapsolta a hatalmas hatos táblát szorongató szolgálatost. Kicserélődtek a szerepek: nagyon megdicsértük, és mi szurkoltunk neki, hogy tartson ki, mert sokan jönnek még utánunk.

Az Alagút hatalmas élmény volt, mindenki kiabált, visongott, óriási volt a hangzavar. Semmit sem lehetett érteni, minden futó túl akarta kiabálni a másikat. Szuper, hogy erre halad az útvonalunk! Az alagútból kiérve látom magam előtt a Lánchidat. De jaj, üres az út! Hol vannak az utolsó futók a záróbusszal? Már a nyomomban?!

Hosszú a budai alsó rakpart

Kanyarogtunk egy picit az utcákban, majd ráfordultunk a budai alsó rakpartra. Alig voltak körülöttem futók, ezért azt képzeltem, hogy az utolsók közt kullogok. Kerestem a Rákóczi-hidat a szememmel, de a sok köztes hídtól nem láttam, olyan távoli volt még. Lassan teltek a kilométerek a fordítóig.

Egy ideig előttem futott egy nagyon előnytelenül öltözött, molett nő, aki úgy nézett ki, mintha a saját maga paródiája lett volna. Azon gondolkodtam, vajon az életben is ilyen muris a stílusa, vagy csak most ilyen, hogy kitűnjön a tömegből? Volt egy-két ismerkedő kedvű férfi is a futók között.

Többször feltámadt a szembeszél, homokot hordva az arcunkba. Egy szakaszon sűrűn szállt a nyárfa szösze is. A frissítőponton egy vízosztó lány a rajtszámom mellől leolvasott nevemen szólít: „Hajrá, Kriszta!” Eszméletlen jól esett.

A tizedik kilométer környékén azt vettem észre, hogy folyamatosan előzgetek, pedig a saját lassú tempómban haladtam. Minél több volt a megtett kilométereim száma, annál gyakrabban előztem meg futótársakat. Ez nagyon doppingolt az úton.

Irány vissza, a Szabadság-híd felé!

A Rákóczi-hídnál ráfordultunk a felső rakpartra. Menet közben lenéztem az alsó útra, hogy megnézzem, mennyien vannak mögöttem. Elcsodálkoztam, hogy milyen sok a sétáló versenyző!

A tizenkettedik kilométernél jött egy frissítőpont. Előkaptam az energiazselét, megettem, majd ittam rá fél pohár vizet. Két asztallal arrébb megláttam a fél banánokat kipakolva. Az előző frissítőnél kihagytam a banánt, hát gondoltam, most pótlom! Na, de akkor ezt is le kellene öblíteni.

A következő vizes asztalnál teli pohárral kínálták a folyadékot. Nem baj, megiszom mind! Ivás közben látom, kis bogárka úszkál a poharamban. Most nem finnyáskodom, innom kell! Aztán folytattam a futást, és éreztem a gyomromban, hogy nem tett jót a fél banán, a zselé, meg a négy deci víz. Mintha kétfogásos ebéd után indultam volna futni…

Lassan elmúlt a rossz érzés. Csak előztem és előztem! Utunk elhaladt egy nagyon hangos zenekar mellett. Szinte fájt a fülemnek most ez a hang. Vajon hogy bírják a próbákat?

A kor nem számít

Elértem a Szabadság-hidat. A hídra olyan sebességgel kaptattam fel, hogy középen, a villamos síneken kellett haladom a tömeges előzéshez. Rájöttem, hogy sokkal jobban bírom az emelkedőket, mint futótársaim – hála a dombos lakóhelyemen végzett edzéseknek.

Na, de jött a lefelé út a hídról. Feltűnik, hogy már nem előzök, sőt egy idős férfi mellett futok egy ideje. Na, ne már! Feleannyi idős vagyok, és nem tudom lehagyni? Gyorsítok, de mintha ő is gyorsítana! Vagy csak én képzelem magamról, hogy gyorsítok, de már nem megy? Egy-két kilométeren keresztül egymás mellett haladunk. Egy idő után feladom, már nem foglalkozom vele. Nem is emlékszem, hová tűnt.

Lassan, de megállíthatatlanul haladtam tovább. Minden frissítőnél ittam. A pesti alsó rakparton láttam először elsősegélyben részesített, földön fekvő, fiatal (!) versenyzőket, akik túlhajszolták magukat. Szomorú látvány volt. Nagyon vártam a Margit-hidat. Már minden szurkolóval pacsiztam, csak hogy kizökkenjek a monoton futásból. Egy helyen óriási szél fújt hátulról, szinte tolt előre. Nagyszerű! Mehetnénk is így akár egészen a célig!

Már közel a Margit-híd. Valaki felkiált mögöttem: „A záróbusz még a Lánchídnál sem tart!” Három-négy futónő megkönnyebbülten fejezi ki háláját a hírért. Ezen többen összemosolygunk.

Utolsó erőbedobás a célig

A Margit-hídra érve tempózni kezdtem, de a hatalmas oldalszél nehezítette a haladást. Ráfordultam a szigeti bejáróra. Sok jeles futó már éremmel a nyakában sétált kifelé a szigetről. Szimpatikus volt, hogy szurkolnak nekünk, a „kicsiknek”, akik még messze voltunk a céltól. Jól esett.

Tiszta erőből futottam, már nincs sok hátra! Jött az utolsó frissítőpont, megálltam inni, majd nyomás tovább! Hoppá, azt hittem, itt lesz a célegyenes! Hová tűnt? Arrébb tolták? Ajjaj, messze lesz az még, húzzuk csak be a féket!

Ismét elhaladok DJ Dominique előtt. Egy lassú Edda-slágert adott, ez nem volt valami jó így a végére. Mégis magasba lendítettem a karjaimat, amikor azt mondta: „Tegye fel a kezét, aki szereti ezt a zenét!” Mindegy volt, csak történjen valami.

Már nem volt sok hátra a célig. Megint belehúztam, talán most már végigmegyek ezzel a sebességgel. Megláttam a távolban a célkaput. Kicsit elérzékenyültem. Azt hittem, ilyesmi a célba érés után történik az emberrel. A cél előtt száz méterrel összeesett előttem egy lány. Hárman vezették le a pályáról. Hamar visszazökkentem a valóságba. Sokkolt a látvány.

Minden héten versenyeznék!

Még egy utolsó hajrá, és elértem a célt! Most már hivatalosan is félmaratonista vagyok! Ez volt az első verseny, ahol bemondták a nevem. Mámorító! Utólag visszanéztem a sportprogramon, az utolsó két kilométert olyan gyorsan futottam, amilyen gyorsan talán még edzésen sem szoktam. Honnan kapartam össze húsz kilométer után ennyi energiát?

Mindenkinek át kellene élnie legalább egyszer az életben egy ilyen óriási futóbulit! Amikor a takarítónőtől az orvosig mindenki ugyanazért jön össze: hogy lefussa a távot. Mindenki egyforma, a különbséget csak az adja, ki mennyi energiát fektetett a felkészülésbe. Semmi más nem számít.

Természetesen meg sem állok az őszi maratonig, meg fogom csinálni. Rendkívül vonz a külföldi versenyeken történő részvétel gondolata is. Éljen a futóturizmus!

Köszönöm a türelmet és a támogatást a családomnak, a jó tanácsokat, az ösztönzést minden futó barátomnak, és Annának, hogy elkísért életem első hivatalos félmaratonjára.