Első (négy) félmaratonom története: Balla Nikolett

Egy kis bevezetés a futással kapcsolatos kis világomba: el kell, hogy mondjam neked, sosem szerettem futni, olyannyira nem, hogy a középiskolás Cooper teszt eredménye mindig siralmas lett. 12 percen át futni, de mégis minek, meg különben is, normálisak ezek? Már a 2. percben sétáltam, hiszen ez nem megy, meg tök unalmas, csak futsz a semmibe, aztán egyszer csak jön egy szalag, amit átszakítasz vagy átfutsz azon a bizonyos célvonalon… Nem túl izgalmas, miért csinálják ezt oly sokan – vetődött fel bennem a kérdés. 2012 tavaszán minden megváltozott, amikor részt vettem egy életmódváltó programban, amelynek keretében találkoztam Andreával  és a jótékony futással. Kiderült, hogy a programban résztvevők a jótékony cél érdekében együtt futnak majd a 2012. évi őszi Spar Budapest Maraton Fesztiválon. Maraton, 42 km, na ne vicceljünk…

Most komolyan futnom kell, nekem?! Két perc után ott fogok majd sétálni, megáll az ember esze. A program megnyitóján Norkáról kiderült, hogy a futás szerelmese és Andrea is nagyon sokat mesélt az ő történetéről, arról, hogy honnan indult és mit szeretne meghonosítani Magyarországon. Ez volt az a pont, amely alapjaiban rengette meg a futáshoz való hozzáállásomat; a jótékonyság! A sokadjára elhangzó szó folyamatosan ott motoszkált a gondolataimban és rájöttem, hogy jótékony cél érdekében már mindjárt más a helyzet, nagy lelkesedést adott számomra.

A heti edzések mellé (hiszen nem a tipikus futó emberke voltam) beillesztettem a szigetkört, mert mégiscsak készülni kellene, hiszen a maratonváltóban közel 13 km várt rám. A lelkesedésem olyannyira sikerült, hogy az első bevetésemen repesztettem 10 km-t a szigeten. Sosem szerettem futni, de itt valahogy minden megváltozott… örökre. A heti edzéstervemben ezt követően már többször 2 nap futás is szerepelt és szépen lassan a jótékony cél mellett rá kellett jönnöm, hogy örömfutásokat élek át. A stressz, a napi gondok hátrahagyását követően a kedvenc zenéimmel a fülemben boldogan futottam a köröket a szigeten. Az ízére annyira rákaptam, hogy sokszor a szombat esti futásom során azzal szembesültem, hogy korábban a Holdudvart belülről, némi alkohol társaságában éltem meg, most meg csak kívülről „ futó pillanatként” szemlélem. Megszerettem hát a mumus futást, ehhez persze kellett az első „jótékony löket”, de utólag hálás is vagyok ezért, mert szeretek jó ügyet támogatni, ráadásul egy olyan sportot szerettetett meg velem, amire soha senki nem volt képes.

Természetesen a kis maratoni csapatunk büszkén teljesítette a nemes célt és a célvonalon mindannyian együtt futottunk át. Akkoriban a programot létrehozó alapítványért futottunk, a hormonális anyagcserezavar, az IR és PCOS-ben szenvedő embertársainkért. Andreával továbbra is kapcsolatban maradtunk, így nem volt kérdés az sem, hogy a jövőben a jótékony futásaimmal az általa megálmodott alapítványt is támogatni fogom. Elutaztam a festői szépségű Balatonra, felöltöttem az alapítványi futómezt és már róttam is a kilométereket a Balaton partján. Csodás érzés az, mikor látván a Balatont a távolba merengsz, iszonyatos szabadságélmény dolgozik benned és közben tudod, hogy a célban ott várnak a gyerekek, akik borzasztóan hálásak minden egyes jótékony kilométerért. Az állami gondozású gyerekek, akik alapvető dolgokat kénytelenek nélkülözni, gyermekek, akiknek még a szülői szeretet sem adatott meg.

És a jótékonykodáson túl, elindult valami bennem is… Valami, ami már egyéni célokat hagyott körvonalazódni, kihívásokat találtam, érezni akartam a siker ízét. Balaton. Annyira csodás volt, tudtam, hogy ide még biztosan vissza fogok térni.

Egy kisebb kényszerpihenő következett, pont a lelkesedésembe bummbele. Eddig is „rehab testben” éltem (túl több törött és zúzódott testrészen, a térdszalag szakadást követő műtéten, epém sincs már…), mindezt sikerült még úgy összehozni, hogy 25 sem voltam. De mindig optimista voltam, s csak úgy tekintettem mindenre, hogy legalább később ezekkel már nem lesz gondom… Aztán a lelkesedésem közepette jött egy súlyosabb gerincsérv, amely minden kezelés ellenére a műtőig is velem tartott, de szerencsére csak odaáig. Éreztem a súlyát, és a vége felé elindult bénulási folyamatot, így csak annyit kértem a dokitól, hogy ügyesen, mert a mozgás a lételemem, és szeretnék visszatérni ép testben és lélekben. És még ekkor is csak mosolyogtam, és hiszem, hogy ez is hozzájárult ahhoz, hogy a műtét során semmilyen probléma nem volt, a lábadozásom egy szuper időszak volt az életemben, a visszatérésem pedig minden képzeletemet felülmúlta. A nagyobb célok, beteljesült álmok csak ezután következtem az életemben már túl a 30. életévemen.

2014-re felépültem, megerősítettem, amit meg kellett, és egy nagyszerű évet sikerült magam mögé utasítanom, amelynek hála lelkesedésem a tetőfokára hágott és beneveztem életem első félmaratoni távú futására, a 2015. márciusában tartandó Spuri Öböl Félmaratonra.

Bár nem volt hosszú és hideg telünk, én valahogy mégis így éltem meg. Sokszor voltam fázós, reggel még sötét volt, este hamar sötétedett, és őszintén megvallom december végétől semmi kedvem nem volt a futásra készülni, az edzőtermi futógépeket pedig egyáltalán nem szeretem. A félmaratont megelőzően eddig maximum 14 kilométert futottam, így gondoltam, azért egy kicsit felkészültebben fogok majd nekivágni… ember tervez, isten… vagyis ember végez.

Végül úgy alakult, hogy az edzéseim száma a végletekig bővült, kedvem sem volt, de plusz energiám sem esténként még futni is és készülni, de azt mindig tudtam, hogy a félmaraton meglesz, legbelül éreztem, hogy valami csodás futás vár rám. Persze nem mindegy milyen áron, milyen érzéssel és milyen élményekkel… de valahogy mégis bíztam, reménykedtem, hogy nem lesz baj és menni fog.

Eljött a 2015.03.16-i hét, amelynek péntekjén várt is rám életem első félmaratoni futása, viszont a felkészülés nem történt meg. Igazából konkrétan futással alapozva nem történt meg. Heti hatszor edzettem, főként saját testsúllyal és funkcionális eszközök segítségével, de futni havi 1-2 alkalommal jutottam csak el. Mindezektől független kirobbanó formában éreztem magam, de tényleg. Tiszta kaja, szuper edzések, és végre a nap is elkezdett hétágra sütkérezni mindennap.

Csütörtök este már a keszthelyi szálloda vendégszeretetét élveztük, másnap a szokásos zabpelyhes reggelim majszolgatva sütkéreztem a csodás napsütésben. Még egy kis pihenő a rajt előtt, futóöltözet felavatás, zene, övtáska, víz, életmentő ital…

11:30-kor eldördült az idei első félmaratonom startpisztolya. Akkor ott tudatosult fejben, hogy még nem futottam soha 14 km-nél többet, és még csak edzéstervet sem követtem, azt sem tudom mi vár rám. Igazából imádom a kihívásokat, elindítottam a kedvenc futózeném és lendületes futásomat „lássuk a medvét” közfelkiáltással kezdtem meg. Nem gondoltam semmire, kizárólag arra, hogy „minden fejben dől el”, kicsiket lépek, testem tartására figyelek. A csodaszép napsütésben a tájat pásztáztam, ami a sok színes futótól olyan vidám hangulatot árasztott, s egyszer csak ott találtam magam Gyenesdiáson az első frissítőnél –  jé, már közel 5km el is suhant?, még ilyet… Megfogadva a jó tanácsot, függetlenül attól, hogy úgy érzem vagy sem, frissítenem kell, ezért a bevált receptet dobtam be ismét: egy izotóniás ital, rá egy darabka banán, majd a víz… Utam során se egy görcs, se egy szúró fájdalom, csak élmények, napsütés, könnyed futás, mintha mindennap ezt csinálnám.

Meg is érkeztem a következő frissítő állomáshoz, az adagom hasonlóan alakult, mint amit az első állomáson vettem magamhoz. Balatongyörök után következett egy kicsit nehezebb rész, ami emberi szemnek nem tűnik emelkedőnek (lelki szemeimmel teljesen vízszintes szakasznak tűnt), azonban a lábaid mozgásán észreveszed, hogy ez a terep mégis tart némi meglepetést, mert a haladásod kicsit lelassul, az oxigén is kevesebb, de szerencsére nem tart sokáig, már kinn is vagy a főúton újra. Hogy mi volt ez? Nem tudom, de túl vagyok ezen a szakaszon is, ami azt jelenti, hogy a következő frissítő pontra kell összpontosítanom, mert ha már ott leszek, az 15,9 km-t jelent majd, ami egyrészt még sosem volt kis lábaimban egyszerre, másrészt onnan már „csak” 5 km és benn is vagyok. Jé, milyen gyorsan zajlanak az események, hiszen örömfutással, felmerülő görcs vagy probléma nélkül már ott is vagyok a cél előtti utolsó frissítőponton. Időmet nem tudom, szeretem a meglepetéseket, de ahogy futok a zenére (a mozgásom már ismerem) úgy érzem, hogy a szokásos 6 perces átlagban megvannak a kilométerek, akkor pedig baj nem lehet…

Egyre melegebb lett, kietlenebb szakaszon jóleső napsütés járja át a testem és megláttam a szigligeti várat. Nane, komolyan, már itt is vagyok? – elrobogtam a 20. km jelzése mellett, kortyoltam egy pohár vizet, és robogtam is a cél felé. Brutál jó érzés volt tudni, hogy életem első félmaratonja ilyen simán megvan. Csodás érzés belülről, s mint a zsokék, amikor a lovukat megpaskolják egy nyertes menet után, így tettem én is két lelkes tappancsomat végignézve… Megköszöntem a testemnek, hogy velem tartott és az álmaimmal szárnyalt ezen a csodás napom.

Az utolsó 600 méter gyilkos volt, a szigligeti vár parkolójában elhelyezett célra szinte úgy kellett felkapaszkodni, a vádlim már szinte nem is éreztem, de végre átsuhantam az időmérő rész felett, a célban már mondták is a nevem, s köszöntöttek a rajtszámomra vésett szöveggel: „Go Niki Go!”. Büszke voltam, hogy úgy értem célba, hogy nemcsak Nikit köszöntötték, hanem a jótékony futás eszméjét is, hiszen a Csemetéknek futott kilométereket hirdetette a trikóm is.

Befutottam. Benn vagyok. A célban. Életem első félmaratonján. Csodás érzés. Csemete trikóban. Jótékony futás, 21 km felajánlva. Leülök. Nyújtani is elfelejtek. De szép ez az érem. Jótékony futó Niki megcsináltad, ismét nincs lehetetlen.

 

Út a mániáig

 

A következő napok gondolatai során arra jutottam, hogy megvan a félmaraton, miért ne lehetnék FélmaratonMánia-érem tulajdonos is? Már a kérdést sem kellett kimondanom hangosan, s éreztem a kihívás szelét… Tavasszal kitűztem a két fő célt (FélmaratonMánia, Trifecta) a 2015.évre vonatkozóan, s éreztem, hogy remek évnek nézek elébe.

 

A nyári félmaratont (22. K&H mozdulj! félmaraton) Budapest utcáin teljesítettem azon a szép vasárnapon, amikor az egyik legnagyobb hőségriadó volt a közel 40 fokos hőmérsékletével. Természetesen örülök, hogy ha a naptár szerint nyarat írunk, akkor a hőmérséklet is ezt mutatja, de azért a futáshoz kértem volna némi enyhülést. Enyhülést nem kaptunk, de sok vizes vödrös frissítő lehetőséget, slaggal locsolkodást, mindent, amivel sikerülhet eljutni a célvonalig. Megvallom, ez a forduló ment a legnehezebben, a gyomrom már az első kilométereken feladta a szolgálatot, valahogy a nagy melegben nem viselkedik túl jól – ezt már megfigyeltem. Nehéz volt, de a mánia eléréséhez ezt most szívből le kellett futni. Nagy segítségemre volt ebben, hogy az utolsó kilométereken egy idősebb úrral futottam (70-80 közötti életkor!), aki csak annyit mondott viccesen, hogy „nah mostmár siessünk, mert az asszony azt mondta, hogy ebédre érjek haza”, és ezzel a lendülettel rá is fordultunk a célegyenesre, és boldogan vettük át az érmünket.

 

Az őszi félmaraton ismét Budapestre invitált, már nem a nyári dögmeleg várt ránk, de mégis 25-27 fokos időben már megint fölé szállt az a bizonyos higanyszál, mint amilyen futóidőben szárnyalni tudok. Arra viszont szuper volt a szélsőséges időjárás, hogy így legalább megtapasztaltam a közel 40 fokot is, a közel 30-at is, tavasszal a legkellemesebb futóidőt. Szuper idő, fergeteges hangulat és csodaszép fővárosi útvonal jellemezte a 30. Wizz Air Budapest Félmaratont. Végre egy újabb örömfutás következett a nyári nehezebb futam után, de itt már tudtam, hogy a Mániából 3 évszak már megvan, s a kedvenc Balatonparton vár az utolsó állomás is.

 

LAS VEGAS: végállomás – Siófok, 2015.11.14.

És végre elérkezett az utolsó évszak félmaratonja ahhoz, hogy FélmaratonMánia tulajdonos lehessek. A betegségek, esetleges sérülések szépen elkerültek az út alatt, így nem is aggódtam az utolsó héten sem. Hétfő esti szokásos edzésemen azonban durván meghúztam a combhajlítót, amely egy hangosabb reccsenést követően nem mutatott nagy kedvet ahhoz, hogy szombaton futásnak eredjen. Kis szomorúság következett, hiszen eddig is figyeltem, nem történt soha semmi, és pont most a verseny hetében kell ennek is, így?!

A folyamatos kenegetések, nyújtások és szakszerű tape-elés eredményeként pénteken úgy érkeztem meg Siófokra, hogy minden rendben lesz és a FélmaratonMánia is végre teljesülni fog. Tudom, hogy a fáma úgy szól, hogy sérülten ne álljunk rajthoz. Tudom és értem. De abban a pillanatban, amikor dönteni kell, előtérbe kerül az egész éves edzések, a másik cél teljesülése és az, hogy a mániához is már csak a kedvenc balatoni futásom hiányzik. A sportszellem soha nem adja fel, ezért úgy sikerült odaállni a startvonalhoz, hogy semmilyen nehézséget nem éreztem a combomban, és tudtam, hogy egy újabb örömfutás vár rám a kedvenc terepemen.

Szuper futóidő, az őszi táj csodaszép képeit mutató Balaton, a szeles idő által felkorbácsolt magyar tenger ismét megmelengette a szívemet, és a boldogság, amit a futás adott folyamatosan éltetett az utam során. A 18. kilométernél éreztem először azt a bizonyos combhajlítót, addig sikerült szárnyalnom a Balatonparton. Az utolsó 3 kilométeren kicsit belassultam ugyan, de még itt is végig örömfutás volt, mert tudtam, hogy teljesül a második nagy cél is az idei évben, és végre nyomhatok egy csókot a FélmaratonMánia-érmemre, és ismét 21 kilométerrel megajándékozhatom a Drága Csemetéket.

A sérülés ellenére a második legjobb félmaratoni időmmel átsuhantam a célvonalon, érem a nyakban, befutócsomag, leültem a fűre, a nyújtás közben csodáltam az őszi Balatont, és végül meglátogattam a sátrat a hőn áhított Mánia-éremért…

 

Csodaszép négy évszak, köszöntelek! CSEMETÉK: köszönök mindent! A lehetetlen pedig továbbra sem létezik!