Első félmaratonom – Kovács Linda gondolt egy nagyot
Az egész így kezdődik általában: az ember gondol egyet, és nekivág valami nagy dolog megvalósításának. Aztán a kitartóak végicsinálják, a kevésbé kitartóakról meg sosem tudjuk meg, hogy valamit terveztek valaha is. Kovács Linda, sorozatunk első darabjának hőse az előbbi csoportba tartozik: vidáman, mosolyogva kitalálta, felkészült, megcsinálta. Lássuk hát az ő történetét!
Az egész azzal kezdődött, hogy decemberben gondoltam egy nagyot, én bizony le szeretném futni a félmaratont.
Megkerestem az egyik nagyon kedves ultrafutó barátomat, hogy készítsen nekem edzéstervet és kísérje figyelemmel az edzéseimet. Először heti két, azután heti három edzést írt elő, több-kevesebb sikerrel serényen gyűjtöttem a kilométereket. Februárban beneveztem, rajtszámom egy gyönyörű kerek szám a 300-as lett. Eljött a verseny hete, hétfőn átvettem a rajtcsomagom, kezdtem izgulni is, ami szombatra elmúlt, szombat este még két barátommal hoki meccsen ültünk önfeledt nyugalommal. Szombaton délután még megtudtam, hogy van egy srác, aki szívesen végigkísérne engem.
Elérkezett a vasárnap, számomra a VERSENY csupa nagybetűvel, az álom, ami valósággá válhat, de közben féltem is, vajon sikerül lefutnom, vajon eleget edzettem rá?! Sok ismerőssel találkoztam még a rajt előtt, mindenki nagyon biztatott: „ne aggódj, megcsinálod!”. Beálltunk a rajtzónába, hallottam a visszaszámlálást, eufória, úristen, futni fogunk!
A taktikám egyszerű volt, nem elfutni az elejét. Ez sikerült is viszont az 5. és 6. kilométert eléggé megfutottam, bementem 6 perc alá. Mondtam Gábornak, hogy lassuljunk egy kicsit, mert így nem fogom bírni a végét. A rakpart tényleg halál, nagyon meleg volt. Egész télen azért siránkoztam, hogy jó időt akarok, jó időben akarok futni, nesze neked most megkaptad! A 13. kilométernél holtpont, de a 15.-nél úgy visszataláltam magamhoz, hogy 5:30-as időt futottam. A lendület kb. 17-ig tartott ki, innentől már minden bajom volt. A Suhanj!-os csapat a 18.-nál adtak egy kis löketet egy nagy hajrá bekiabálásával, de a Margit hídi kaptató kész rémálom volt. Aztán szigetre befordulva Gábor mondta, hogy ha belehúzunk, akkor 2:10 körül érünk be (célom a 2:15 percen belüli idő volt). Minden energiám összeszedve próbáltam a maradékot kifacsarni magamból, amit 500 méterig bírtam, de ott megint holtpont, látom a célt, de messze van, hú de nagyon messze van, bírni kell, nincs mese. De akkor már ott voltunk, megfogtam Gábor kezét, fel a magasba és ketten befutottunk mosolyogva a célba. Az érzés leírhatatlan, mindenkinek ki kell egyszer próbálnia. Az edzőm a beérkezést követően a következő kérdést tette fel: „Akkor ugye ősszel maraton?”. Innen üzenem neki, hogy azért ezt még átgondolom. És itt, utoljára szeretném megköszönni mindenkinek, aki futott velem, támogatott, biztatott, hozzátett ahhoz, hogy egy csodás, felejthetetlen élménnyel legyek gazdagabb. Köszönöm Nektek, nélkületek nem sikerült volna!
