Félmaratoni történetek: Kovács Edit – Történet egy versenyző szemével

Szerelem lett a futás, ahogy elkezdtem… Mindig sóvárogva néztem a szigeten a futókat és arról álmodoztam, milyen jó lenne nekem is csatlakozni hozzájuk… Sajnos azonban ezt akkor még semmilyen szinten nem tudtam megtenni. Ez 2 és fél évvel ezelőtt volt. De előbb a kezdetekről… Mindig sportoltam valamit, hiszen a mozgás számomra lételem. 14 évesen azonban mindez elszállt…Egy „rossz mozdulat” és egy orvosi rossz döntés következtében leszakadt egy darab porc a térdkalácsomról. Műtét, mely kísérleti jellegű volt, nemcsak ronda lett a vágás, de a műtét sem volt sikeres mint utólag kiderült. Hosszú és fájdalmas rehabilitáció… Összeomlott minden és én is. Középiskola előtt álltam, és fél évig csak mankóval tudtam járni. A bal lábamra nem is állhattam rá. Majd ezen fél év közben ismételten egy műtét, mert orvosi műhiba miatt egy darabot kivágtak az ínszalagból, ami beékelődött a 2 térdkalácsom közé, ismét műtét…és rehabilitáció. És térdvédő használata, ha nem is mindennap volt ajánlott. A mentális sérülésről nem is írok, elég annyi, hogy megváltoztatott és 20 évbe telt mire túl tudtam lépni mindazon, amin keresztül mentem. Merthogy itt még nincs vége… Szigorú instrukciók: „többé nincs sport, semmilyen futás és terhelés” (a műtét előtt kempóztam) csak az úszás. Részletekbe nem bocsátkozom, sportos lelkületű társaim értik és átérzik mindezt. Mivel én elég aktív voltam, ezen időszakot nehezen éltem meg. Majd kb. 2 év után a térdem, hiába a mozgásszegény „életnek”, ismételten fájni kezdett, ismét műtét, de már máshol, más orvossal. Itt még mindig csak valami műporcot tettek be, ismét vágni az amúgy sem szép , de már behegedt kb. 15 centis rész egy részét. Ám ez is csak ideiglenes volt. Leszívások és rehab következett. Aztán 18 éves lettem. 🙂 Ám megint egy küzdelmes időszak kezdődött. Az akkori orvosom azt mondta, miután térdfájással megint csak felkerestem, ő ezt már nem vállalja, ide már más műtéti módszer kell, mint ami eddig volt. Átirányított egy kiváló Professzorhoz, akinek a nevéhez a mozaikplasztika fűződik! A műtét nagyon jól sikerült csak pár kis ponton nyitották meg a térdem, és pótolták a saját porcomból a hiányzó részt! Persze a földre visszarántott mindaz, hogy ennek a műtétnek a „szavatosságára” 10 évet mondott az orvos. Ha utána elkezd fájni, mivel ez egy porcbetegség, nincs mit tenni protézist kell beültetni… 18 évesen mindez elég lehangoló volt, hiszen még előttem állt minden…. A sportot ismét kerülni kellett. Csak úszás. Őszintén szólva ezt a negatív blokkot belém ültették rendesen én meg elhittem, hogy ennek így kell lennie. A tudatosság akkor még sehol sem volt sem az életemben, de legfőképp a tudatomban. Aztán teltek az évek, két gyermekem lett, jöttem mentem velük, cipekedtem strapás egy helyzet volt. Állóképességet igényelt csak másképp. Aztán 14 év múlva éreztem, hogy kell valami az akkori élethelyzetemet tekintve, ami átsegít a nehezén.Válás kellős közepében voltam egyedül, minden segítség nélkül a két fiammal. Az életemnek része lett a spiritualitás. És rá 2 évre elkezdtem konditerembe lejárni. Ott csak erősítés volt, de akkor az épp elég volt. Éreztem is a térdem, hogy bedagad. Közben kaptam a mentális és szellemi erősítést, a konditeremben pedig elkezdtem a fizikai részt erősíteni! Majd egyszer csak egy külföldi út során az egyik szabad reggeli órában lementem a konditerembe és elkezdtem futni a futópadon…. és itt kezdődött az igazi szerelem. Bár a speciális térdvédőmet viselnem kellett volna, de az út elején én ezt még nem tudtam, hogy ahonnan indulok és hová érkezem meg. 20 perc lett a futás ideje a padon, és nagyon élveztem!! Élveztem, hogy nem fáj, hogy tudok futni! Katartikus élmény volt… Másnap ugyan alig bírtam lábra állni az izomláztól, de nem érdekelt. 🙂 A cél ki volt tűzve. Hazamenetel után irány a sziget, megkezdtem első körömet! Ez 2 és fél évvel ezelőtt volt. Térdvédővel, de elkezdtem szépen öregasszonyosan a futást. Úgy éreztem itt pusztulok, alig bírtam 3 -400 métereket futni, a tüdőm gyenge volt mint a harmat. A lábaim pedig összecsuklottak. De jött a másnap a másnap és a másnap majd megint a másnap. 1 hónap múlva már megállás nélkül körbe tudtam futni a szigetet! 🙂 Aztán csak futottam és futottam, örültem, hogy ez is megy! Alakult minden szépen körülöttem. 🙂 A táv maradt, mert egyenlőre kellett a többoldalú erősítés. Lelki és fizikai. Közben persze voltak történések és löketek, amik továbblendítettek, így jutottam el már erősebben életem első futóversenyére a 2010-es őszi Coca-Cola Női Futófesztiválra. 🙂 Éremmel, önbizalommal, büszkeséggel mentem haza. 🙂 Érmet persze minden befutó kapott, de ez mellékes volt számomra !!! Közben róttam a köröket egyedül és készültem. Aztán jött a Spar, a Vivicitta két kisebb távja, de itt már a fiaim is indultak. 🙂 Majd a nagy álom, ami 2010 télen született meg bennem, Félmaraton… 2011 szeptember 4.-én!!! A versenyre csak 1 köröket tudtam futni, mivel két kisfiammal hármasban toljuk nem csak a kiliket, de az életünket is. :)Ez mérhetetlen erőt és önbizalmat tett hozzá az Én életemhez. Szeptember 03-án még részt vettünk a Nike fotózáson, majd hazafelé menet megálltunk a Nike tesz busznál. Az ott dolgozó srácok nagyon kedvesen invitáltak, hogy próbáljam ki a lábamnak kedves cipőt, elmondtam röviden, műtötték, valamint azt is, hogy a lábfejem olyan, mint egy kacsának: jóóó széles. 🙂 Mondjuk nagy szélben nem dőlök fel az biztos, és már adták is azt a cipőt, amiben azóta 5-ször sikerült futnom! Kérdezgettem őket, hogy biztos jó lesz-e ez nekem, ugyanis már volt más lábán, én még nem is ismerem, meg aztán 21 kilit lefutni egy ismeretlen cipőben összeszokatlanul, hát…mit mondjak… Nem voltam biztos benne , hogy jól döntök, de a srácok teljesen magabiztosan álltak a cipő mellé. És a garancia bejött…bevállaltam! :)Végül is erről szól az Élet, aki meri a bizonytalant és az ismeretlent, az nyer!

És elérkezett a másnap: 2011. szeptember 04. Ezekkel az izgalmakkal, az önbizalomhiányommal, a félelmeimmel, pl. a kudarctól, hogy valami történhet, az mind ott volt bennem és velem a rajtnál… Féltettem magamat, mert a 21 kilométer betonon, valljuk be őszintén, az nem épp ízületkímélő.

De nem volt visszaút, neveztem és a rajt pillanata is elérkezett. Adrenalin és a hangulat az egekben volt, a lábaim azonban remegtek rendesen. 🙂 A pisztoly eldördült… a futók pedig megindultak. Velük együtt a tömegben én is a saját kis gondolataimmal érzéseimmel. A fiaim még integettek nekem a rajtnál, felemelő volt! Aztán túlhaladtunk a rajtvonalon és csak mentek a méterek, majd kilométerek lettek belőle. A meleg elviselhetetlen volt, az első frissítőpontot már teljesen szárazon értem el… gyorsan 3 kis pohár, egy a fejre, egy a karpántra, egyet pedig megittam. A felfrissülés pillanatokra, de érezhető volt! Közben keringtek bennem a gondolatok, Istenem csak most segíts! Hol jó kedvem volt, hol azt éreztem, nem bírom és feladom, de következő pillanatban beugrott a két fiam, akik a rajtnál vártak, és arra gondoltam, nekem be kell érnem a célba!! Ott várnak keresnek majd. Nekem pedig helyt kell állnom. Hatalmas bizonyítási vágy volt magam felé is. Tekintve a 4 térdműtétet. Aztán a meleg egyre csak nőtt, sokan kidőltek, de csak fél szemmel mertem odanézni. Magamban pedig a begyakorolt mantrámmal: „nekem be kell érnem a saját lábamon futva és mosolyogva! Meg kell csinálni, kibírom, végigcsinálom”. Szemeim előtt pedig a már oly sokszor elképzelt célvonal, amint átfutok! Menet közben már annyira kiszáradtam, hogy azt gondoltam az út mellett álló szurkolóktól kérek vizet, mert nem bírom tovább víz nélkül. Szerencsére mindig, amikor már a holt pontomnál voltam, jött egy frissítőpont. A slagozás teljesen felfrissített, nem is éreztem, milyen volt vizes cipőben és bőrig „áztatva” futni, eszembe sem jutott, mint máskor egy átlagos esős napon. Koncentráltam a távra és néztem a táblákat, mindig csak azt számoltam már csak 10 kilométer, már csak 5 kilométer. De sajnos párszor azért éreztem, hogy a fejem fordul egyet és mint aki mindjárt összeesik érzés ott is volt, gyorsan észbe kaptam és rögtön erősítettem magamat fejben!! Másképp azt hiszem nem is lehet!! Közben hol gyorsabban, hol lassabban futottam. Ahogy épp a testemnek jólesett. Mikor úgy éreztem már nagyon szomjas vagyok, akkor lassítottam, tartalékoltam, inkább kihúzom addig, csak menni kell tovább. Közben betartva egy kedves BSI-s szervező tanácsait szigorúan betartottam, mikor mit egyek és miből mennyit igyak. Aztán jöttek a fordítók és ugyan előzetesen már láttam az útvonalat először futni, ilyen távon mérhetetlenül soknak tűnt a már ismert Margitsziget után. Itt nekem nem volt viszonyítási alap, hogy uszoda már csak ennyi. De jöttek a fordítók és jöttek mellette párhuzamosan a futók. Csodás érzés volt látni azt a sok futót!!! A tömeget akik megcsinálják! Majd jött a 19 km-es tábla… Ez egy fordulópont volt 2 szempontból is. Az egyik, hogy már láttam, éreztem a végét már csak ennyit kell kibírni aztán pihenhetek. A másik, hogy gondoltam belegyorsítok egy kicsit, ami rövid kb. 500 méteres távon sikerült is, de a bal vádlim begörcsölt. Igaz nemvolt vészes, de annyira pont érezhető volt, hogy inkább visszavettem az iramot. A cél előtt a nagy bizonyítási vágytól, azért jó lett volna nem összecsuklani, mint egy rongybaba. Ezen nem múlhat, mondogattam magamnak! De jött a cél látható távolsága, és a célegyenesben már nem kíméltem magam, csak belehúztam amennyire tudtam. Leírhatatlan élmény volt befutni célba… Egy álmom vált valóra! Szavakba alig önthető, az érzés pedig felemelő. Ez az élmény már az enyém. Egy célom volt csupán, bizonyítani Magamnak elsősorban, úgy hogy nem hajtom szét a testem és mosolyogva érek be a célba! Az idő nem számított, mennyi idő alatt érek be, bár beírtam egy időt a nevezésnél.Végül is 2 óra 7 perc és 49 másodperces idővel teljesítettem életem első Félmaratonját!! Nagyon Boldog vagyok! Még most is visszanyúlok azokhoz az érzésekhez és élményekhez amikor futok valamerre, és nagyon nehezen megy minden lépés hideg van, vagy nagyon meleg, korán reggel vagy késő este… Köszönöm BSI!!!