Félmaratoni történet: Terhes Erika – Nekem első
A futás számomra vissza-visszatérő mozgásforma, mert nekem ez a legjobb feszültségoldó és zsírégető módszer. Ugyan gyakran elég nehéz elindulni, de aztán minél nagyobb távolságon győzi le magát az ember, annál nagyobb a sikerélmény is. A félmaraton, pontosabban a maratoni táv teljesítésének gondolata kb. 2 éve fogalmazódott meg bennem két munkatársam beszélgetése kapcsán, akik a cég belső levelezésében megjelent felhívásról diskuráltak. Mégpedig arról, hogy indulniuk kellene a Párizs maratonon. Nekem is megtetszett az ötlet. Kihívó, ambiciózus és mindenképpen tiszteletreméltó célkitűzésnek tartottam.
Először is azért, mert sem sportszerűen, de még csak rendszeresen sem futottam soha. Aztán az sem jellemző, hogy az emberek negyven évesen kezdjenek hasonló tevékenységbe. Mégis elhatároztam, hogy elkezdem, hiszen bármeddig jutok is el a felkészülésben, akkor is megérte a ráfordított idő és energia. Megfogadtam azt is, hogy ugyan komolyan veszem a felkészülést, de figyelembe veszem a saját korlátaimat és semmit nem fogok erőltetni. Így ráhangolódással eltelt egy év. Közben információkat gyűjtöttem internetről, ismerősöktől és barátoktól, hogy hogyan is érdemes elkezdeni, milyen alapfelszerelés kell hozzá, stb. Azt edzéseket tavaly ősszel kezdtem. Úgy gondoltam, hogy konditeremben a futópadon elegendő tapasztalatra teszek szert, hogy eldöntsem érdemes lesz-e folytatni. Idén februártól már szabadban próbáltam futni. Első meglepetés számomra az volt, hogy a futópaddal ellentétben itt teljesen magamra vagyok utalva.
Az aszfalt nem mozog, nincs meg az az alapsebesség, amit „csak tartani kell”. A másodsorban pedig szembesültem azzal a ténnyel, hogy amíg a fitnesz cipőm jó társam volt az edzőteremben a kemény felületen már nem tudok benne teljesíteni. Elérkezett tehát az első beruházás ideje, amikor is vettem egy kezdő adidas futócipőt és szintén adidas pulzusmérőt. Majd szépen, fokozatosan igyekeztem a teljesítményt és az edzések gyakoriságát is növelni. Természetesnek vettem, amikor se testem, se lelkem nem kívánta a futást. Nyáron a munka, a gyereknevelés, a mindennapos házimunka mellett és nem utolsó sorban, mivel a meleget sem tolerálom jól, legfőképpen esténként futottam 8, 9, de nem ritkán este 10 óra után.
2011. szeptember 4-én a 26. Nike Félmaraton volt az első megmérettetésem. Így utólag belátom felkészületlenül, bátran indultam neki a 21 kilométeres távnak. Azt hogy végigfutottam, és elsőre egy viszonylag elfogadható időeredménnyel sikerült a félmaratoni táv, Szilágyi Attilának köszönhetem. Attila a debreceni Nike Futóklub tagja, és a versenyt megelőzően személyesen nem találkoztunk, illetve a mai divatos szóhasználattal élve csak virtuálisan ismertük egymást. Atilla gyakorlott futó és versenyző, így a korábbi eredményei alapján a táv teljesítését 1 óra 45 percre tervezte. Ellenben, hogy engem segítsen a 2 óra 15 perces rajtzónából indult velem együtt.
A rajtunk mondhatni jól sikerült. Az első 5 km-ben egyáltalán nem esett nehezemre a tempót tartani. Csalódottan, de leginkább szomjasan hagytuk el az első frissítő állomást, ahol nem jutott víz. Komolyan küzdöttem a sírással a 30 fokos melegben. Aztán a 2. frissítőnél már sikerült vízhez jutni. Azt hittem, hogy ezzel minden rosszat magam mögött hagyok, és most már csak jó dolgok várnak rám. De sajnos nem így volt. Isten tudja miért, de a 9-10 kilométertől elkezdtem „hisztizni”, egyre többet és többet belegyalogoltam a távba.
És nemcsak az izmaim, de az agyam is dolgozott: „Mit keresek én itt?” és hasonló sorsfordító kérdéseken kezdtem el merengeni. A 15. kilométer után volt egy viszonylag jó 2-3 km-es szakaszom, amikor mondhatni nem volt semmi gondom. Aztán az újabb megpróbáltatás a verseny utolsó néhány kilométere. De sikerült, és a többi már nem számít! A végeredmény 2:22:49 (részidő 10 km-nél 01:02:48).
A következő mérföldkő: 2012. április 15. Párizs Maraton. Miért 2012 és miért pont Párizs? Mert jövő év januárjában leszek 42 éves és szimbolikusan szeretném teljesíteni a 42 km-t is. És hát Párizs, mert a Párizs maratonról szóló cikk alapján indult el a gondolat. Erre a versenyre már sokkal tudatosabban készülök. Most már tapasztalatból tudom, hogy a felkészüléshez és a jó, kiegyensúlyozott teljesítéshez nem lesz elegendő a viszonylag egyenletes tempóban lefutott hosszabb távok teljesítése. Nagyon lényegesek a több és kisebb távú erőnlétjavító edzések is, mint például az iram- és dombfutás.