Félmaratoni történetek: Cser Krisztina – Soha ne mondd, hogy soha!

Mondhatnám, hogy hirtelen úgy döntöttem, holnaptól futni fogok! Mondhatnám, de nem így történt! Az indíttatást férjem adta, aki 10 éve barátai kérésére elkezdett futni és felkészülni az első K&H olmpiai maraton váltóra. Aztán ő szép sorban hozta haza az újabb és újabb érmeket, én pedig irigykedve, de büszkén néztem otthon az ő kis dicsőségfalát.

Mígnem kb.3 éve én is gondoltam egyet és lementem futni a pályára vele. 2 km után levegőt sem kaptam! Én, aki tinédzser koromban futóversenyekre jártam! Aztán a körök egyre nőttek és én beneveztem életem első 5 km-es versenyére. Aztán a távok nőttek, de mindig csak egy picit. Áprilisban gondoltam, hogy nekivágok a T-Home Vivicittának. És sikerült. Jobban, mint azt vártam magamtól. Férjem végig mellettem futott és támogatott. Együtt értünk be a célba. És akkor ott eldöntöttem, hogy én négy hónap múlva le AKAROM futni a félmaratont. Szeptemberben. Hiszen októberben betöltöm a 40-et. Még előtte.

Ez akkora erőt adott, hogy onnantól hetente háromszor 10-12 km-t futottam. Ha kellett munka után éjjel mentem le. De csak az lebegett a szemem előtt, hogy átmegyek a célon és a nyakamba akasztják az érmet. Láttam. Mikor már nehezen mentek a kilométerek és egyre növeltem a kilométerek számát és azt éreztem, nem bírom, akkor megjelent előttem a kép. Átfutok a célon, a tömeg tapsol, én pedig elsírom magam a boldogságtól.

A felkészülés alatt az egyik térdem időnként elkezdett fájni,de nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet, hiszen már nem vagyok húszéves. Ám egyre többször és egyre intenzívebben fájt. A félmaraton előtt megbeszéltük, hogy lemegyünk és futunk egy „nagyot”. 8 km-t bírtam én és a térdem. Szörnyű volt. Most a vége előtt, mikor már olyan közel van és annyit dolgoztam érte, a szervezetem feladja! A következő napokban futni nem tudtam, menni is csak nehezen. Ám, ahol a legnagyobb a szükség, legközelebb a segítség! Férjem gyógymasszőr, így az ő tudására hagyatkoztam. Fájdalmas masszírozások következtek, és két nappal a futás előtt lementünk még egy laza 5 km-t futni. Bírtam is meg nem is. Az addig lefutott leghosszabb távom 16 km volt. De sok még a hátralévő hat!

Eljött a vasárnap reggel. Izgalommal, bemelegítéssel és a hőséggel, amire végképp nem számítottam! Aztán már csak arra emlékszem, hogy ott állunk a tömegben, férjem mellettem, és eldördül a rajtpisztoly. Valószínűleg az izgalom miatt kb. 50 m után beszorult a levegő a mellkasomba, ami egyébként nem szokott. De azért vitt a tömeg és a tudat, hogy meg kell csinálnom. A 15-16. km környékén éreztem, hogy a térdem már annyira fáj, hogy valószínűleg már azért nem foglalkozom vele. A kilométerek pedig szép lassan fogytak és fogytak. És nem álltam meg. Aztán hirtelen már csak azt láttam, hogy 3 km van hátra. Akkor jött az adrenalin és elkezdtem futni, mint aki 400 métert szeretne minél gyorsabban letudni. Már nem láttam a férjem, csak tudtam, hogy mögöttem van. Végül együtt értünk be a célba.

És igen. Megcsináltam! A könnycsepp valóban megjelent, az eltelt hetek feszültsége így távozott. Csodás volt. Büszke voltam magamra és tudtam, hogy mások is büszkék lesznek rám! Az érem azóta ott lóg a MI dicsőség falunkon. Az agyam hátsó szögletében pedig jönnek az újabb gondolatok. Milyen lehet maratont futni??? Hm? Talán mielőtt betöltöm a 45-t? Itt köszönném meg férjemnek mindazt a lelki és fizikális segítséget, amit kaptam tőle ez alatt a négy hónap alatt!

A fényképen pedig én vagyok és az érmem.