Félmaratoni történetek: Tamásné Bese Nóra – Félmaraton 5 hetes várandósan
Több szempontból volt különleges az első félmaratonom. Az első, hogy nagyon sokáig elérhetetlennek tűnt a táv. Négy kicsi gyerek mellett idén januárban kezdtem el hetente kétszer futni 4-5 kilométereket, s júniusban voltam először a K&H olimpiai maraton és félmaraton versenyen váltóban, de a 7 km tökéletesen elégnek tűnt.
Persze be-bevillant, hogy egyszer majd talán lefuthatnám a félmaratont… Nyáron férjem, aki rendszeresen indul félmaratoni, maratoni távon 5 hétre külföldre utazott, én meg gondoltam, a futás is összeköthet minket a távolság ellenére, s elkezdtem komolyabban edzeni, s másfél hónappal a verseny előtt, titokban elhatároztam magamban, hogy meglepetésként a férjemnek (s kihívásként magamnak) felkészülök a félmaratonra, mire hazatér.
Sokat segítettek az edzőm, Teveli Petra telefonos biztatásai, s mikor először futottam edzésen a 40 fokos nyárban 15 kilométert, azt éreztem, sikerülhet. Heti háromszor-négyszer tudtam elszökni a kicsi gyerekeim elől, de elegendő lett. Hát, volt is meglepetés, mikor mondtam férjemnek, hogy engem is nevezzen be.
A versenyt élveztem, végig együtt futottunk a férjemmel, s a tervezett 2 órás szintidőt is alig 2 perccel léptük túl, azt meg szépen a melegre fogtuk. Holtpont talán a 20. km környékén volt, már azt hittem vége, s még mindig sehol a cél. Hajrára már nem futotta az erőmből.
Igazi közösségi élmény volt, együtt, egy célért küzdeni, kilépni magunkból – a mai világban nem túl népszerű fogalmak, de nekem erről (is) szólt a verseny. A hab a tortán másnap következett, vettem egy terhességi tesztet valami belső megérzésből, s kiderült, odabent egy öthetes babácska is szurkolt nekem…
Hogyan tovább? Sok minden lesz még a következő őszig, de amint lehet, újrakezdem, s remélem, az első nem az utolsó félmaratonom volt.