Első félmaratonom története: Farkasné Ádám Alíz

Már az iskolában sem szerette a futást, két éve vágott bele, s április 17-én célba ért a Telekom Vivicittá Félmaratonon. Farkasné Ádám Alíz inspiráló története.

felmaraton2 aliz

Nem gondoltam volna, hogy megírom majd az első félmaratonom rövid történetét, de most néztem meg a 2016-os Telekom Vivicittá Félmaraton eredménylistáját, és annyira örülök (1779. helyezett lettem), hogy úgy döntöttem, megteszem.

2014 júniusában kezdtem el futni, semmilyen sportmúlttal nem rendelkezem, és a futást már az iskolában sem szerettem. Már nem is emlékszem, hogy miért döntöttem akkor futás mellett, talán azért, mert a láb “mindig kéznél van”.

Az első távom 1,8 km volt, és azt hittem, belehalok, úgy szúrt az oldalam, pedig lassan futottam. De egy nap kihagyás után újra elmentem, és utána próbáltam minden második napon egy kicsivel többet, vagy kicsivel gyorsabban teljesíteni.

Egy hibát elkövettem, nem szereztem be futócipőt, gondoltam, hogy egy “sima” edzőcipő elegendő ilyen kis teljesítményhez. Őszre persze bebizonyosodott, hogy ez nem igaz, mindkét bokám külső része bedagadt, de szerencsére fájdalom nélkül. Egy hét pihentetés után a frissen beszerzett futócipőmben indultam újra útnak, és többet nem is lett sérülésem. Addigra már folyton a futásról szóló újságokat és netes oldalakat böngésztem, hogy a “futás elméletéből” is felkészült legyek.

2015-ben a Telekom Vivicittán lefutottam életem első versenyét, 10km-es távon, és a verseny hangulata egyszerűen annyira magával ragadott, hogy még abban az évben részt vettem a Coca-Cola Testébresztő Női Futógála 10 km-en és a SPAR Budapest Maraton® Fesztivál 10 km-én is. Ezen a versenyen már a 60 perc alatti időeredmény volt a terv, és az edzéseknek hála, sikerült is! Talán ekkor érett meg a gondolat, hogy ha ezt le tudom futni, akkor a félmaraton is sikerülhet.

Télen a Rossmann Mikulásfutás volt soron, persze ez inkább a szórakozás kedvéért, a fiam pedig játékokat adományozott a nagy zsákba. Januárban pedig beneveztem a Telekom Vivicittá Félmaratonra. A felkészülés is nagyjából ekkor kezdődött el igazából, bár nagyon sokszor csak futópadon sikerült futnom. Amikor az időjárás kezdett kedvezőbb lenni, már tudtam kinn is futni, és az edzéstervet is megkaptam hétről-hétre e-mailben a BSI-től. Minden igyekezetem ellenére volt olyan, hogy ki kellett hagynom futást, ezért nagyon féltem, hogy nem sikerül majd a táv, vagy utolér a záróbusz…

Vasárnap reggel úgy indultunk útnak a férjemmel, a fiammal és a barátnőmmel, hogy nagyjából 2:15 és 2:30 nettó idő között érek majd célba.

Beálltam a rajthoz, és a 2:15-ös iramfutók közelében próbáltam maradni, remélve, hogy akkor nem maradok le annyira, és a záróbusz nem ér utol. (Valamiért a záróbusz nekem mindig a mumus.) A táv elején nagyon figyeltem, hogy ne fussam el az erőmet, és továbbra is az iramfutók közelében tartózkodtam, hogy ne is maradjak le nagyon. Tudtam, hogy a holtpont nálam nagyjából 14-15km körül jön, nem is maradt el. Aztán a 18-as km jelzésnél éreztem, hogy ez már meg kell, hogy legyen! A végső időeredményem pedig minden elképzelésemet felülmúlta: 2:14:17!

Ezúton köszönöm a BSI-nek a felkészítő edzéstervet és a szervezést, az iramfutóknak pedig a folyamatos biztatást, a viccelődést, mindent. Az eredményem azért lehetett ilyen, mert az utolsó két kilométeren az iramfutók mondták, hogy: ne várjatok ránk, aki bírja, fusson, most tolja!

Hálás vagyok a családomnak és a barátaimnak, akik támogattak a felkészülés alatt és a versenyen is végig szurkoltak. Most pedig cél a két óra alatti idővel lefutott félmaraton…