A Partvonal mellől – Keresztury Tibor írása
Makacs sérülésem, legendás szerénységem, legfőképp pedig a várhatóan felbukkanó ismerősök tömege miatt kívülről, civilben abszolváltam a Vivicittát az idén. Fertőzöttségemet ugyanakkor mi sem bizonyítja jobban, mint hogy nehezebb volt a partvonal mellett kibírni, mint lett volna lefutni – ha hiszik, ha nem.
Mint ahogy a ló patája kalapál a start előtt az ügető porában, úgy élte át tudósítójuk a rajtot, csak helyettesítsék be szívvel a patát. Életemben nem gondoltam volna, hogy távolmaradásomat egy félmaratonról valaha is fájlalni fogom: jobban, mint megannyi elmaradt nyaralást, és sok minden egyebet. A benevezett sokezer résztvevőből adódóan olyan volt a start előtt a látvány szemből, mintha a Békemenet gyülekezett volna, avval az el nem hanyagolható különbséggel, hogy itt nem tartottak az emberek kifeszített molinókat, transzparenseket, ott meg viszonylag kevesen lehettek kisnadrágban, és nem viseltek rajtszámot a hasukon. Nem beszélve arról, hogy a Békemenet résztvevői vélhetően meglepődtek volna, ha élükre áll piros lufival egy iramfutó, a Vivicittá sportolói pedig idegrángást kapnának, ha négy-ötórás szintidővel kellene a távot teljesíteniük, mert az eleje baktat, nem szalad. Lehetne folytatni a célok közti különbséggel, ám ejtsük most már ezt a szálat, s térjünk vissza oda, hogy kilenc óra harminc perckor nekivágott ez a példátlanul népes mezőny a szokásos felfűtött hangulatban a Margitszigeten, miközben a sárga irígységtől megejtően bánatossá váló tekintetem – a siker legkisebb esélye nélkül – egy 3325-ös rajtszámú szőke nőt keresett.
A legutolsó versenyzővel egyidőben hagytam el a Szigetet, hogy a híd alatt, a Jászain foglaljak el pozíciót. Pár perc múlva jöttek is az első zombik: mire én a rajttól ideértem, ők már megjárták a budai rakpartot a Rákóczi-hídig, s vissza a pesti oldalon. Volt még időm nézelődni, átengedni magamon a sehol máshol nem tapasztalható ünnepi hangulatot: a szolidaritás érzése egyetlen más tömegrendezvényen sem érezhető ilyen tisztán, mint ezeken a közösségi alkalmakon. Szándékosan nem versenynek mondom, hiszen itt az országos csúcs megjavítójához fogható biztatás, taps, dicsőség, tisztelet illeti meg a kerekes-székeseket, vagy a záróbusszal ádáz küzdelmet vívó hetvenen felülieket. Vadidegen nézők biztatnak lelkesen az endorfintól átszellemült arckifejezéssel futó vadidegen embereket: mintha összetartoznánk, mintha egy csapat volnánk, mintha mi lennénk az ország, horgad föl az emberben a pátosz, hogy aztán ne értse, hova tűnik ez a sok jóarcú, rokonszenves magyar másnap, s hol a jó égben bujkál a következő alkalomig. Hol vannak azok, akik itt kerekes székeseket tolnak végig a félmaratonon, hol vannak, akik látássérült, vagy teljesen vak társukat vezetik végig egymáshoz kötött kézzel, hol vannak, akik két olyan mondatot képesek mondani az erejével teljesen elkészült, általuk sosem látott futónak előzés közben, hogy az átsegíti őt a holtponton. Mintha két Magyarország volna: az egyik, ahol ember embernek farkasa, ahol ember és ember között áthidalhatatlanok a szakadékok, ahol egy nagyobb fékezésnél a létező legordasabb indulatok szabadulnak el a tömegközlekedési eszközökön, ahol meg tudná az egyik magyar a másikat ölni, pusztán mert az máshogy szavaz, vagy csupán mert tehetősebb, szebb, okosabb, egyáltalán: másmilyen… És ez, ez a másik ország, ahol gondolkodás nélkül lemond a tervezett idejéről bárki, ha látja, hogy ismeretlen társa segítségre, támogatásra szorul, ahol minden beérkező úgy van fogadva a célban, mintha világcsúcsot futott volna, ahol olyan megbecsülés övezi a futót, amilyenben „civil” életében esetleg születéstől haláláig nem részesül…
Lett volna a fentebbi eszmefuttatás még mélyebb is, jött volna megannyi szép, további gondolat, ha nem bukkant volna föl a tömegben a piros lufis iramfutót némi spéttel követő 3325-ös versenyző arca, mert onnantól elhomályosította nemes eszmei tartalmakban bővelkedő elmémet a primér érzelem. És mivel köztudott, hogy ahogyan éhgyomorra, azonképpen érzelmi alapon sem ajánlott bölcselkedni, a hát közepén harangozó szőke hajra vetett érzékeny pillantás után iszkoltam, ahogy csak rossz lábamból tellett, vissza a Szigetre, a célba, hogy az előbb látott versenyzőt ott szemből lássam viszont. Nem volt könnyű megelőzni, elárulhatom – fél szemmel az órát lestem, mert élete első futóversenyének egyéves jubileumán 1:45 perc lett részéről kitűzve, és három évtizedes tapasztalataim szerint általában tartja a szavát. Így lett most is, s noha kétség nem fért hozzá, erős megkönnyebbüléssel kapott egy puszit.
Anyátok champion lett, osztottam meg örömömet ebéd közben kölykeinkkel, s mondtam volna szivesen és büszkén még tovább, de ahogy rámnéztek – avval az ábrándosan elmerengő, mérsékelten érdeklődő tekintettel, amelynek nagyjából az a jelentése: ez megőrült -, abból azon nyomban világos lett, hogy az étkezőasztal helyett a dolgozószoba lesz az élménybeszámoló autentikus helyszíne.
Így valahogy.
Keresztury Tibor