Első Félmaratonom története – Sallai Zsuzsanna
Pont egy éve kezdtem el futni, 2014. március 1.-én, 750 métert. Csak kocogásnak indult, a bringázás mellé egy kis plusz edzésnek. Szívbeteg voltam és nem is engedték sosem, hogy sportoljak. A szívműtét és a 9 újraélesztés lefoglalta úgy 28 évemet… de valami megváltozott.
Négy gyermek édesanyjaként nem tehetem meg, hogy lássanak leépülni. Változtattam sok mindenen. Táplálkozás, életvitel, minden, ami ezzel jár, és 5 év után, elkezdett minden másképp működni. A szívem is!
Először a bringa jött, 2013.május 1-től, és azt gondoltam, enyém a világ ! Fantasztikus volt megélni, hogy egy versenyen elindulok. A futás ugye csak kiegészítésnek indult. 2014 májusában mégis beneveztem a Coca-Cola Testébresztő Női Futógálára a 10 km-es távra. Ott azt gondolom, elkattant nálam valami… Utána jöttek még versenyek, váltóban, majd novemberben megszületett a szívemben: félmaratont szeretnék teljesíteni.
Leadtam a nevezésemet a 30. Telekom Vivicittára, és elkezdtem a komoly felkészülést.
Januárban kezdtem keményebben edzeni, kitűztem a célt: 2015 km-t futok, és megcsinálom a FélmaratonMániát! Sokat futottam, folyamatosan az volt a cél, hogy növeljem a távot. Azt mondta több futó barátom, hogy ha a 70%-ot lefutom, akkor megvan a táv! Vagyis, 15 km-ig kell eljutnom és tartanom… január végére volt is 15 km-es futás, meg februárban sípcsont fájdalom… túl sokat futottam. Februárban pihentetés és szép folyamatosan fejlődtem.
Április 1-től már nem lehetett velem beszélni. Közben leadtam még 3 nevezést, és alig vártam a nagy napot. Életemben először állok oda úgy egy versenyre, mint félmaratont futó ember! Semmit nem aludtam előtte este, csak forgolódtam, és azt álmodtam, hogy lekésem a versenyt…A megelőző 3 napban folyamatosan a hascsikarással küzdöttem és azon izgultam, mi lesz a versenyen?
Reggel nagyon korán keltem, és már nem szóltam semmit, csak csendben öltöztem. A Bátor Tábor jótékony futójaként indultam, nagyon közel áll a szívemhez a küldetésük. Ott találkoztam a sátor előtt a többi futótársammal. Mindenki biztatott, hogy minden rendben lesz! „Menni fog! Ne fusd el az elejét! Mosolyogj!”
És beálltam a rajtzónába. …És vártam, hogy rajtoljunk… És azon gondolkodtam, hogyan is kerülök én ide… Szólt a zene, dübörgött minden, állítgattam a telefonom, gondolkodtam, hogy megint wc-re kell futnom… de addigra eldördült a rajtpisztoly és megindult a tömeg. Fülig ért a szám. Élveztem minden percét. Egy pillanatra sem álltam meg és nem is sétáltam egy métert sem.
Olyan csodálatos volt végig, mintha álmomban lettem volna. A hátamon az első félmaratonom felirat, ami sok embert arra ösztönzött, hogy szóljon egy-két kedves szót, sokat lendített rajtam. Nem fájt a lábam, frissítettem mindenhol, és csak mosolyogtam, mosolyogtam és mosolyogtam. A Margitszigetre ráfordulva elkezdtem keresni az ismerős arcokat, a családomat, hiszen kijöttek szurkolni, és hát mégis csak az első félmaratonom! Nem volt holtpont, nem volt fal. Élveztem minden percét. A célegyenesben nem gyorsítottam, inkább lassítottam, hogy kiélvezzem minden percét ennek az alkalomnak. Integetett a család, kiabálták , hogy hajrá! És beértem. Szédültem az örömtől.
Megkaptam az első félmaratonom érmét, és sírva borultam édesanyám nyakába, aki csak annyit mondott sírva: „Ezt gondoltuk volna 1981-ben?” (Ekkor volt a szívműtétem.)
Örült a csapat, fotózás és minden. Boldog voltam! Nagyon boldog!
Egy hétre rá, lefutottam a következő félmaratonomat is Székesfehérváron…
„Izmaid közül a szíved a legerősebb!”
Sallai Zsuzsanna (BSI Futónagykövet – Pomáz)
