Egy első félmaraton története – Kozma Tamás

Annyira jó félmaratoni történeteket kaptunk tőletek, hogy alig tudunk közülük választani; azért igyekszünk egyet-egyet sorban mindig bemutatni. Most például Kozma Tamás írása következik, neki is az első volt a félmaratonok sorában a 29. Wizz Air Budapest Félmaraton. De vélhetőleg nem az utolsó…

Mosoly

Hajnal 4 óra. Nagyon korán van. Óra jelzi, hogy kelni kell. Gyors ellenőrzés, megvan minden, irány a busz, azon még úgy is tudok aludni. Sötét van és esik. Ilyen időben akaratlanul is rosszabb kedvű az ember, én mégis izgatott vagyok. Budapest, már világosban, még az eső is elállt. Futótársakkal várunk a trolira, tippelgetjük vajon jó helyen várunk-e?

Hömpölyög a tömeg a versenyközpont felé. Pontosan nem tudom miért, de egy megmagyarázhatatlan bizsergés fut végig rajtam, a könnyem majd’ kicsordul. Az egész részének érzem magam, egy helyre tartunk, egy a célunk, mind ugyanarra gondolhatunk. Gyors rajtszám átvétel, öltözködés, bemelegítés és már ott is állok több ezer emberrel együtt a rajtnál. Sokan mosolyognak. Furcsa. Én úgy koncentrálok, mintha a világrekord megdöntésére készülnék. Hiszem, hogy bár nem vagyok profi atléta, sem igazolt versenyző, sok dologban lehetek ugyanolyan profi mint ők. Hozzáállásban, szorgalomban, kitartásban. Nekem muszáj minden idegszálammal az előttem álló feladatra összpontosítanom. Majd mosolygok a végén. Talán… Rajt! Nem tehetek róla, a számok rabja vagyok: 1:45-öt tűztem ki célul, az fantasztikus lenne. 6 perc az első ezer, kicsit gyorsítani kell. Második már 5 perces, 8km-nél már a célidőnél vagyok. És még tudok gyorsítani! Kezdem élvezni. A sebességet, hogy egymás után érem el a kilométerjelző táblákat. Repülök! Körülöttem sokan mosolyognak. Kiintegetnek szurkolóknak, biztatják egymást. Én nem merek. Ott van Lilla Kokóval és a Suhanjos srácok! Lilla is mosolyog. Fülig ér a szája, úgy diskurálnak valamit. Pedig ő nem is fut. Lehet ebben a mosolygásban valami.

Hősök tere. Szurkolók tömege, mosolyogva tapsolnak. Nekem is. Pedig nem is ismernek. Önkéntelenül is visszatapsolok. Talán ezzel köszönöm meg. CÉL! BEFUTÓ! 1:40 és még egy pici az idő, sosem gondoltam volna, hogy én erre képes vagyok. Én is mosolygok. Valahogy… jobb is így.