Félmaratoni történetek: “Kolibri a Nike Félmaratonon” – Milus Ilona Tünde

A verseny előtti szerdán borultam meg. Megkaptam a BSI körlevelét benne a hőségben futásos jó tanácsokkal, elő is jött a hortobágyi para. Egész éjjel forgolódtam, a melóhelyen csupa könny szemmel jártam a 8-s szünetig. Akkor pityeregtem egy kicsit: most mi lesz. Domboztam, sőt az utolsó 3 hétben repülőztem, hídon és aluljáróban futkostam, idegen liftes lépcsőházba osontam be lépcsőzni, szétúsztam magam (összeszedtem egy kis kiütést a víztől, be is zárták a strandot…), a bringámat nyomtam, mindezt feleslegesen???? Hogy fog most kiderülni jól csináltam, vagy rosszul? Az utolsó héten már fájtak a térdeim, szenvedtem, de még mindig reménykedtem, nem hiába csinálom, a legjobb formámat hozom egy hűvös célversenyen. Most mi lesz????

Elkezdtem vészterveket gyártani, ha a pulzusommal nem bírok, valahogy a szintidőt mégis meg kellene menteni. Láttam magam elsomfordálni a célból 2:3X os idővel plecsni nélkül. Visszanéztem a tavaly októberi edzéseimet, ott még tempós gyaloglás és nagyon lassú kocogás 2-2 körönként váltva, az irama 7:10. Ez jó, ezt kellene hozni, ha minden kötél szakad. Megnyugodtam. Második jó ötlet, baromi hülyén néz ki, de a kendőmet a sapkámba biztostűzöm, ez is sokat fog segíteni. Harmadik jó ötlet, minden frissítőponton inni, bármibe kerül is, ahol van pancsolási lehetőség, nem kihagyni.

Nem tudom, ez a magas pulzus miből adódik, de remekül elfutok órák hosszat 17X-n, a fölött már nem nagyon tudom kontrollálni, inkább kerülöm a helyzetet. Persze edzésen sosem futok ilyen magas pulzuson, esetleg bele-bele futok. Gyanakszom az alacsony vérnyomásomra, de senki még nem erősített meg benne. Szombaton már nagyfaluban töltöm a délutánt, rokonlátogatással együtt. Este tehetségtelenkutató műsort nézünk, amit végig röhögünk (emlékek a Vivicittáról, akkor is így telt a verseny előtti este. Ezt jó jelnek veszem).

2 Hova tablettával búcsúztatom a napot, csak 2x ébredek fel, na meg persze az óracsörgés előtt, jóval korábban. Reggel egyenest az Edzés Online sátorhoz megyünk. Ez egy biztos pont volt, tök jó, nem kell keresgetni senkit, mindenki idejön, nincs kavarodás. Kaja-pia-puszik-új ismerősök-régi ismerősök. Az öltözöben szék-szőnyeg, eddig zsúfoltsághoz szoktam, sosem volt helyem, most díjazom nagyon a gondoskodást. Nem kell sorban állni a csomagommal, családnak sem kell cipelni. Nem fokozom, köszi NEKTEK!

Snecikének mutatom, hogy remeg a kezem, teljesen beparáztam, de csak addig, míg a karámba nem kerültem, ott minden bajom elmúlt. Ő anyáskodott egy kicsit: voltam-e wc-n és egyebek (jólesett), majd úgy döntöttünk még a rajt előtt kellene könnyíteni. Gyorsan sorba álltunk, mire kijöttünk már csak 3 perc volt a rajtig. Találtam vizet is, kendőt nedvesítettem stb. Ők Kálmánnal bemásztak a 2 órás iramfutó mellé, én hátrább mentem, de sem táblát, sem lufit nem láttam, így, ahol befértem a korláton belülre beálltam. Nem volt rossz ötlet, egy picit gyorsabban haladt a mezőny nálam úgy 5 km-ig, de aztán úgy tűnt én előzgetek többet. A visszaszámlálásnál tele volt a szemem könnyel. Ezt csak az érti, akinek már volt első komolyabb megmérettetése. Több, mint hét percet vártam a kapun áthaladásra, akkor Péter Attila szerint még nem látszott a tömeg vége. Laza, nyugodt tempóban kezdtem, a ligetből kiérve néztem először a pulzusra 17x, OK, ezt tartani! Egy nénike locsolt valahol az első kilométereken egy slagból, oda akartam dugni a szivacsom, erre beterítette a jobb cipőmet. Két lépés és átázott. 500 méter után érzem a 2. ujjamat: ég. Szevasz vízhólyag, jöhetsz velem várost nézni!!! Otthon aztán kiböktem a kétforintosnyi nyavalyást.

A ligetből kiérve szúr a bal oldalam, légzéssel nem, de hasbehúzással sikerült elmúlasztani, pedig most nagyon figyeltem a kajálásra. Az első kilin 6:20 a másodikon 6:10 tempó, pulzus 17X. Család az Andrássy út végén várt, Aranyembernek odakiáltottam, hogy több mint hét percet vártam és milyen iramban haladok, hátha könnyebb lesz számolniuk a várakozásnál. Pulzus még mindig 17x. Itt kezdtem bízni, hogy nem lesz gond, az 5. kilin higgadtam le teljesen, bejött az, ami edzéseken szokott, az egyenletes tempóra beáll a pulzus. A Nyugati téri felüljáróig csodaszépen tartotta magát.

Sokan leírták már, hogy az első frissítő pont bombasújtotta terület volt csak, óriási pára, ami az aszfaltról szinte gőzölgött, sehol egy nyalat víz,de jó, hogy rajtnál még ittam a fél l izót. És bocs Budapest, hogy szemeteltem, alapból egy buszjegyet sem dobok el, de most kidobtam a karámból az üres flakont, nehogy valaki elessen benne. A másodikon változatlanul világháborús állapotok, mintha egy szöcskenyáj tarolt volna, víz nincs, az izót üvegestől viszik, a banánt, mint 30 éve a boltokból (aki kapja marja). Itt kezdtem vakarni a fejem, ha egyik asztalnál sem lesz folyadék, (edzésen sem kajáltam a hosszúkon, még banánt sem kérek), akkor visszajövök és feltépek egy karton izót. Az utolsó asztaloknál volt víz, a felét megittam, a másik felébe a szivacsomat tunkoltam, ment a kendőmre és a fejemre.

Minden slag alá beálltam, a fejemet, kendőmet folyton vízesen tartottam, ez volt a sikeres teljesítésem kulcsa. Nem is gondolok rá, mennyi időm ment el pancsolásra, tudom, hogy nélküle mentős városnézést kaptam volna és nem plecsnit a célban a nyakamba. (Közben a családom rettenetesen szenvedett, végig kávézták, hambizták az útvonalamat.) Azon a szinten, ahogy én futogatok, megengedhetem magamnak, hogy városnézős bulifutás legyen ebből a versenyből, ha már egyszer sajnos a magas pulzus miatt jobban nem tudom odatenni magam. Nekem igazán az 5. kilométer után kezd jólesni egy futás (és itt nem igazán volt tempó), ezért nézelődtem, szuper volt látni a hangyasor elejét, végét a rakpartokon, hidakon. Közben belehallgatóztam egy idős bácsika futótörténetes meséjébe, a hollandusok bár nem értettem mit mondtak, de a hanglejtésből pozitív dolgokról beszélgettek az Országház közelében. És sajnos folyamatosan gyűltek a felkiáltójelek az út szélén, feküdtek a sporik, emelték a lábukat, futottak a mentősök. A fordító után igyekeztem figyelni, Briel ígérte, hogy a Szent István parknál vár bennünket.

PARK= zöld terület, fákkal, bokrokkal, virágokkal, az én értelmezésemben, vártam mikor jön a zöld a sok aszfalt körül, amikor figyelnem kell őt. De a 15. kilin már túl, edzésen ilyenkor szoktam befelé fordulni és csak futni, egymás után rakni a lábaimat, még mindig nem látok parkot, a villamos is aluszik, már szendereg a robogás álmában csönget egy picit: HAJRÁ TÜNDÜS!!!!!!!………ki az ?? ki szólt??? Fordulok a hang irányába, drága Briel, majdnem elfutottam mellettetek, ő meg kint szurkol a gyerkőcökkel, na erre aztán felébredtem. Innét folyamatosan fegyelmeznem kellett magam, hogy ne gyorsítsak, soknak találtam még a következő 6-ot 180 feletti pulzussal. Közben elütötte a delet egy közeli templom harangja, láttam egy kültéri hőmérőt 12:04-kor 35 fokot mutatott. Rohadj meg, nem fogsz ki rajtam és hozzányomtam a kellemesen hűs, vizes kendőmet a tarkómnak.

(Volt egy iramtáblázatom. 7 percesekkel, egy darab vászonra írtam alkoholos filccel és a zsebemben cipeltem. Csak pozitív megerősítésnek szántam, tök jó volt ránézni, hogy 5-7-11 perc előnyöm van. Ez megnyugtatott .) Megérkezett a mumus felüljáró is, na gyerünk Tündüs, ezért rohangáltál a púpos hídon, nem lassulni, menjen a pulzus, majd megnyugszik, ha nem akkor sincs gond, már nem sok van hátra.

Kerülgettem felfelé (én, akit a Vivicittán földhöz vágott ez a kis semmi emelkedő), kolibri felugrott 186-ra, de ez így volt kerek. Lefelé látom Eperszem megy előttem vagy 10 m-re. Gyakoroltad a lefelé futást is, na nyomjad Tündüs, ne lassíts, nem a Vivicittá ez, ahol attól féltél, hogy orra esel. Epret utolérem megkocogtatom a hátát, erre begyújtotta a rakétáit és otthagyott. Utolsó frissítőnél úgy éreztem, sokat ittam, de inkább túl tömény volt a távon megiszogatott izó, kellett volna mellé víz, hogy híguljon, mintha egy kisebb követ vinnék a gyomromban. Ettől az árnyékos részeken már kicsit gyorsabban igyekezetem (sok volt a városban is az árnyék, igyekezetem mindenhol kihasználni), a naposon inkább visszavettem a tempót.

A liget elején még ott a család, de én csak anyumat látom, odalépek egy picit, mikor meglátom a célkaput sprint. 02:11:36. A BSI rámver még +8 másodpercet, de már megszoktam. Érmet akasztanak a nyakamba, folynak a könnyeim, de senki nincs, akinek a nyakába borulhatnék míg vissza nem érek az Edzés Online sátorhoz, itt várnak rám, lehet nyakba ugrani, majdnem megfojtom kis családom. Kihalászom a táskámból a citromos Tuborgot (sima sörből ez a kedvenc), hát ez sima, mert citrom az csak a dobozon van. Kávét kívánok, érzem, hogy lefelé ment a vérnyomás, a sátorban van kóla, sőt jég is kerül bele – NAGYON KÖSZI NEKTEK – pár perc alatt helyrerak a koffein. Snecike palacsintája is fini, de nekem nem esett le, hogy kókuszos, pedig vizslattam, mi a csuda ez, ízeket a sok izoitaltól nem érzem megint. Közben mindenki megérkezik, örömködünk, mérgelődünk. Sörre megeszem a jégkrémet, amit a chipvisszavétnél kapok, még elcsapom a gyomrom. Nagyon örültem, hogy sok ismeretlen Edzés Onlin-ossal sikerült személyesen is találkoznom, a régi ismerősöknek, pedig még jobban. Jó volt veletek bandázni!

Kolléganőm megkérdezte hány holtpontom volt. Hm, egy sem, megint nem. Talán azért, mert én a holtpontokat mindig edzésen kapom. Sokkal nehezebb a nyolc órás meló után kimenni, legyűrni az aznapit (van úgy, hogy ilyenkor holtpontról, holtpontra futok), mint kipihenten kocorászni. Izomláz csak az elülső combizmokban van (ezek a leggyengébb pontok?), a bal combban sokkal nagyobb, talán a jobblábas vízhólyagos fájást kompenzáltam?) Tervek? Az idén még talán két félmaraton, Siófok az biztos. Jövőre megpróbálom a távot növelni, célversenyként a Spar 30 KM. Kimaradt az, hogy mennyire örülök, mert nem tudom szavakba formálni ezt az örömöt, de mindenkinek, aki ott volt szívből gratulálok a teljesítésért!

Köszönöm Aranyembernek a sok-sok keresztedzést a bringán és az Aranyparton. A családomnak, hogy elviseli ezt a heppemet A húgomnak külön azt a bizonyos telefonos beszélgetést, amit mindketten végigbőgtünk, sosem felejtem el, amit akkor mondtál. A 82 éves nagyimnak a rajongást, hogy úgy fogadta ezt a befutóérmet, mintha legalább olimpiai aranyérem lenne. Anyukám még egyelőre sokat aggódik értem, úgy érzem még mindig a pici lánya maradtam; amikor 1,95 kg-san hazavitt a kórházból biztos nem arra gondolt, hogy sebaj, majd 38 évesen fut egy félmaratont…és köszönöm NEKTEK a bátorítást, a jótanácsokat, hogy tudtok velem örülni, de ha kell kirángattok a mélypontokról. Amit még hozzátennék így jó egy hónap múltán, hogy életem egyik legmeghatározóbb pozitív élménye volt (lesz az első maratonomig….)