„Ha nekem sikerült, bárkinek sikerülhet!” – Kovács Imre
Már 9 km-nél előjött az első kisebb holtpont, ám Kovács Imre rendíthetetlenül, megállás nélkül haladt előre. Így teljesítette második félmaratonját a Telekom Vivicittán.
Kilenc évvel ezelőtt, amikor először neveztem futóversenyre, a 6,5 km-es Midicittára, majdnem teljesíthetetlen távnak tűnt, tekintve kisgyerekkorom óta meglévő érdeklődésemet a kiadós és fitnesz-menünek egyáltalán nem mondható étkezések iránt. Azzal a szemmel teljesen kizártnak tetszett, hogy hat évre rá Vivicittát, hét évre rá félmaratont, és kilenc évre rá, idén, ismét félmaratont fussak.
Mindeközben nem fogytam egyetlen grammot sem, ellenben az akaraterőm, az elszántságom és a futás iránti szenvedélyem csak nőtt, nőtt és nőtt.
Második félmaratonomra készültem tehát az idei Telekom Vivicittán. És hogy miért olyan különleges egy második alkalom? Nem kicsi a tét: eldönti a kérdést, hogy az Első egy egyszeri, megismételhetetlen alkalom volt-e, egy egyedülálló zátony az óceánban, avagy egy továbbra is támadható és máskor is legyőzhető kihívás!
Keményen edzettem a Másodikra, ráadásul két pici gyermek mellett, „családra optimalizált” edzéstervvel, azaz heti kétszer lerohantam 4-5 kilométert munkahelyi ebédszünetekben, és csak hétvégén hagytam magára a kiscsaládot egy 10-15 km-es, többnyire a Margitsziget insipráló környezetében véghezvitt hosszúfutásra. Egy dolgot tartottam szigorúan szem előtt: a rendszerességet – heti 3 alkalom mindig legyen meg. Így is lett, és elkezdtem érezni, hogy ennek meglesz a gyümölcse – meglesz az az érem, legyőzöm a Másodikat is.
A rajt „pillanata” a már ismert tömegjelenetek miatt mintegy húsz perc hosszúságúra nyúlt, ekkor kezdtem meg a menetet az áhított érem felé. Dávid nálamnál ugyan tapasztaltabb, de nem gyorsabb barátommal együtt kezdtünk futni, mindenesetre ő már 1 km után lassúnak ítélte az én megfontolt tempómat, és magamra hagyott. Magamra hagyott az előző napi polcösszerakásból összeszedett némi combfájdalommal, no ezt persze jövőre majd igyekszünk kiküszöbölni….
Az első kisebb holtpont már 9 km-nél előjött, de az utánozhatatlan dobpergés, kereplés, biztatás, integetés, nagyszerű panoráma, no meg némi izoital és banán hamar átsegített rajta, és innentől nem is voltak újabb holtpontok, tartottam a magamra szabott kb. 6:45/kilométer moderált kocogást, viszont egy másodpercre sem sétáltam bele, ami nálam nagyon fontos, mert ellenkező esetben a verseny végéig se találnék vissza a ritmusra…
Fogytán az erőm, de csak fokozatosan, nincs semmi komoly gyengeség, igazából jól megy, csak lenne már vége… várom a táblákat… a 14-est nem vettem észre, úgyhogy miután kibosszankodtam magam, hogy ugyan miért nem jön már, felmentésként a 15-ös jött szembe egy kis megkönnyebbülést okozva… 16…. 17… 18… mindjárt vége, mindjárt kiütöm a Másodikat!
És a slusszpoén csak ezután érkezett: 19 kilométernél megláttam jó Dávid barátomat, aki nagy bőszen elhagyott 18 km-rel ezelőtt, most pedig ereje fogytán próbált felkapaszkodni a Margit-hídra. Erőre kaptam, elsuhantam mellette! Már csak egy jobbkanyar, be a szigetre, Dávid közben összeszedi magát, rákapcsol, utolér, mellém sorol, együtt tesszük meg az utolsó másfél kilométert, kicsit öntudatlanul erősebb tempóra kapcsolva, itt a 20-as tábla (a kirelejzumát, húsz kilométert lefutottunk már?!), már halljuk a szpíkert a távolból… már látjuk a célt, a számlálót… egyre hangosabb a szpíker, kirajzolódnak a számok a nagy számlálón, még 20 méter, öklök az égben, becsapunk a célba! Megvan, nem egyedülálló többé az Első!
2 óra 22 perc alatt futottam le, az én alkatommal ez több, mint reális. Nyújtani már nincs erőm, leülök a fűbe, majszolok egy müzliszeletet, iszom végeérhetetlenül. Hallgatjuk a zsibongást körülöttünk, csiriplnek a madarak, kék az ég…
Nézegetem az érmet, amit nem kevesebb, mint 21 097 méter lefutásáért kaptam… Két éve a varsói félmaratonon egy ezüst színű érmet osztottak.
Az idei győzelemért aranyat.
