Első félmaratonom története: Váczi-Mag Erika

Termianyu írását első versenyen futott félmaratonjáról saját blogjából emeltük át. K&H mozdulj! Balaton félmaraton, női 5. hely, korosztályos 1. hely.

Valaminek a fele. Olyan jól hangzik. Olyan kis semmiségnek tűnik. Az egészhez képest pont 50%-al kevesebb. Olyan, mintha nem kellene annyi energiát fektetni bele, elég lenne félgőzzel megcsinálni.

Hát nem…

Ebből igenis lehet teljes. Ha az ember mindent beleadva TELJESíti (de szép a magyar nyelv) ezt a szép távot, akkor felér egy egésszel. Sőt!

Maga a verseny szép díszletek között, Siófokon, részben a Balaton partján, részben a városka kis tóparti, nyaralókkal szegélyezett utcácskáin és részben a térkővel és őszi falevelekkel borított szezon utáni kicsit szomorkás hangulatot árasztó bezárt üzletek között zajlott. Ez utóbbi útburkolat nem volt túl futóbarát. Csúszott, itt-ott a fák gyökerei felnyomták, kiállt 1-1 darab. Nagyon oda kellett koncentrálni minden egyes lépésre itt, hogy ne történjen baj.

A verseny előtt sokan írtak nekem tervezett időt kérdezve és hozzátéve a saját maguk által tippelt időt. Ez nagyon megtisztelő, mivel mindenki 1:35-ös félmaratont saccolt. Ezt azért erősnek éreztem, tekintve, hogy az előző (2015.09.05.) legjobb félmaratonom 1:47 lett. Ezt mindenképpen szerettem volna megdönteni. Én valahol 1:40-45 közé gondoltam becsusszanni. A sok félelmetes időeredmény tipptől egy kicsit megijedtem. Nagyon jó érzés, hogy ennyien így bíznak bennem, de nagy teher is. Nem akartam csalódást okozni sem nekik, sem magamnak. Tudom, hogy nem másnak kell megfelelni, ezt igyekszem is szem előtt tartani, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni ezeket a várakozásokat. Ott motoszkált bennem napokkal a verseny előtt. Ráadásul a nevezést augusztus végén a névnapomra kaptam a Garmin órámmal (ami egy kincs) együtt a Bogyóktól, futótársaimtól. Úgy éreztem, hogy jót kell futnom, ahogy ott, aznap az ajándék átadásakor ezt megígértem.

A rajt előtt már kissé feszülten készülődtem. A szokásos utolsó simítások, igazítások, wc után sietve beálltam a rajtzónába. Gyorsan kezdtem. A félmaraton egy kiszámítható, biztosan megcsinálható táv gyorsan is. Gondoltam… Hát azért nagyon nem ennyire egyszerű. Nagyon fura volt elől futni. Olyanokkal, akiknek eddig csodáltam az elérhetetlen idejét. Ráadásul olyan férfi futókkal! T. Gáborékkal egy ideig együtt futottunk. Vagyis pont mögöttem jöttek. Mondta Gabi, hogy 1:40 a célidejük. Ha gondolom, maradjak velük. Kérdezte jó-e ez nekem, meg, hogy mennyit tervezek. Csak rámosolyogtam, a fejemben más szám volt. De még nagyon korai lett volna ezt kimondani. Mondtam, hogy „hááááát, majd meglátjuk a végén” és nekiiarmodtam. Minden esetre a bemelegítő 4-5 km után valahogy azt éreztem, hogy kezd a mezőny lassulni. Ritkulnak az emberek, bár még mindig sokan vannak. Előzgettem, de nem volt megterhelő. Viszont a tempó az volt. A légzésemet néha be kellett állítani, óriási koncentrációt igényelt az, hogy tudjam tartani a sebességet (4:35 p/km kb.). Lassan mentek a kilométerek. Frissíteni 3-szor álltam meg. Mindháromszor 1-2 korty vizet ittam, vagyis csak bevettem a számba, eldobtam a poharat és menet közben nyeltem le a vizet, mintha hátizsák lett volna rajtam (erre jók a hosszú futások). Így a frissítés csak néhány másodpercet vett el. Egy gumicukor még hiányzott a közepén esetleg, de kibírtam így is. A verseny előtt néhány órával ittam magnéziumot és közvetlenül előtte ettem egy energiagumicukrot. Túlöltöztem. Nem kicsit. A fejemen sapka volt, az aláöltöző is soknak bizonyult. De előtte úgy fáztam szerintem az izgalom miatt… Mindegy, tanultam belőle. Szerintem az időmből ez nem vett le, de nem volt túl kényelmes, az biztos. Szóval száguldottam, ahogy a pólómra is írva volt („So fast race cars can’t catch me”), ezt szerettem. Találkoztam is egy pólótestvéremmel, vigyorogtunk egymásra. Út közben igyekeztem befelé figyelni. Csak magamra, csak a ritmusra, a saját belső békémre, mert bizony sokszor próbált az agyam lazítani. „Ezt nem fogod végig bírni. Ok, még egy km, de utána vegyél vissza.” Ilyesmik beférkőztek néha a gondolataimba. Ilyenkor tudatosan kerestem valamit „kint”, ami eltereli a figyelmemet. Szerencsére több ilyen is volt. Az egyik a Balaton! Mindig gyönyörű, egyszerűen imádom. A szép kékség ameddig a szem ellát, a kacsák, a ringatózó kis csónakok… A másik ilyen az volt, amikor kisgyerekek álltak pacsira várva. Hiába értékes másodpercek, odafutottam, pacsiztam, köszöntem nekik. Sokat jelentett még a szurkolóim biztatása, hogy mindig a legjobb helyen álltak, nem nagyon kellett keresgélnem, hamar megtaláltam őket és mosolyt erőltettem az arcomra. Persze belül sokszor mosolyogtam. Mert a kis negatív gondolatok ellenére végig csak egy szám járt a fejemben: 21,1. Ennyi és nem több. 12-től számoltam vissza. 15-16-nál volt egy holtpontom. Meglepődtem nagyon. Régóta nem éreztem ezt. De túljutottam rajta. 18-nál, amikor 3 volt vissza, már nem érdekelt semmi, boldog voltam, mentem, ahogy csak tudtam, mert azt a hármat már féllábon is, megcsinálom, csak ez járt a fejemben. Itt mondta valaki pont annak a lánynak, akit megelőztem, hogy gratulálok, az első 15 nő között vagy biztosan, ha nem 10-ben. Utána még sok mindenkit lehagytam, akik szerintem elszámolták magukat, rosszul mérték fel az erejüket. Tudtam, hogy valahol jó helyen vagyok. De erre nem számítottam. Célba érkezve félreállítottak. Azt hittem valamit hibáztam. De aztán tovább engedtek és hallottam, hogy az előttem beérkező lánynak mondják, hogy 3. lett a nők között. Eliza jött szembe és gratulált. Ő első lett, én is neki természetesen. Fantasztikus! Egymás nyakába borultunk. Mondta, hogy nemsokára kezdődik a hotelben az eredményhirdetés. Szerinte menjek fel, mert nettó idővel akár dobogó is lehet. Nagyon fáradt voltam, izzadt, nyűgös. Le szerettem volna fürdeni, száraz ruhát venni. De hallgattam Rá. Indultam is, amikor mondta, hogy „hé, a befutócsomagot és a befutóérmet nem veszed át?” Ezen nagyon nevettem. Ha Ő nincs, lazán otthagyom ezeket. Annyira azt sem tudtam, hol vagyok, teljesen maximumra járattam magam. Az eredményhirdetés egy örökkévalóságnak tűnt. Persze Elizának nagyon örültem, de mehetnékem volt. Ott ültem csurom vizesen még vagy fél órát, ha nem többet. Aztán kezdődött lent egy kis szülinapi ünnepség, amin szerettem volna ott lenni. De addigra annyira fáztam, rázott a hideg, hogy jobbnak láttam lefürdeni, száraz ruhát venni. Ez jót is tett, viszont mire visszaértem, már sem az ünnepelt, sem a torta nem volt ott. Pedig farkas éhes voltam. Nem csak a hasamban éreztem ürességet, hanem a lelkemben is. Kifutottam magam, mindent, de mindent beleadtam. Még nem tudtam örülni. Persze, örültem, de nem annyira, amennyire kellett volna. Talán ez visz előre. Az állandó elégedetlenség önmagammal. Az, hogy bármit csinálok, mindig úgy érzem, hogy lehetett volna jobb is. Ez most nem. Ennyi volt bennem és nem több. Mégis elégedetlen voltam. Miért nem lettem 3.? Persze ez teljesen értelmetlen, hiszen 426 női versenyzőből 5. lettem, mindössze 1 perccel lecsúszva a dobogóról, korosztályomban pedig mint utólag szóltak, 1. lettem. Mégis ki tudja miért, nem tudtam örülni. Eddig soha nem érdekelt hányadik vagyok, de most ez rosszul esett. Amikor az ember csak egy karnyújtásnyira van valamitől, arról mindig sokkal nehezebb lemondani. Az 1:37-es időnek örültem, de ez elmaradt az 1:35-től, amit mások jósoltak.Nem voltam felhőtlenül boldog.

Így másnap már jobban vagyok. Folyamatosan pörgetem az eseményeket a fejemben. Az egész olyan intenzív volt. Olyan, mint egy nagyon izgalmas, félelmetes hullámvasút. Most nem a budapesti műemlékre gondolok, hanem olyanra, amelyik iszonyatos sebességgel felemel, aztán átfordít, fejtetőre állít, kicsit lassabban továbbvisz, újra beindul, újra lezuhan az ember és aztán a végén hirtelen fékezve megáll. Továbbmenet nincs! Kiszállás! Szédelegve kiszállok, azt sem tudom merre van a kijárat. Örülök, hogy vége, büszke vagyok magamra, hogy bevállaltam és végigcsináltam bátor szívvel, mégis ürességet érzek. A nagy adrenalinfröccs még áramlik az ereimben, még lüktet a halántékom, torkomban dobog a szívem, még nem nyugodtam meg. Most mégis andalogni kell hazafelé teljes nyugalomban. Ahhoz, hogy az élmény, egy ekkora élmény leülepedjen, idő kell. Át kell értékelni önmagamat és a világot magam körül.

Ez a verseny most egy olyan sorozat vége volt, ami hihetetlen és felfoghatatlan még mindig. Fel kell dolgoznom magamban azt, amit ez a 3 őszi verseny hozott magával. Eddig nem nagyon jártam versenyekre. Tettem a dolgomat, futottam, javítgattam az időmön, de átlagos időeredménnyel (ami egyáltalán nem lebecsülendő!) kellemesen elevickéltem. Senkinek nem voltak tippjei, jóslatai, elvárásai felém. Önmagamnak sem igazán. Most új időszámítás kezdődik. De előbb meg kell nyugodni. Semmi másra nem vágyom most mint egy kis pihenés  és regeneráció utáni komoly, elmélyült, sokszor magányos munkára. Futásra, belső utazásra, földhöz ragadtságra a szárnyalás helyett. A többi alakul, ahogy eddig is. Akik mellettem állnak és biztatnak, azoknak köszönöm továbbra is!