Első félmaratonom története – Szijártó Rita

Idén tavasszal határoztam el, hogy szeptemberben megpróbálom lefutni az első félmaratonomat. Korábban semmit nem futottam. A felkészülés során nem követtem más által írt edzéstervet, magamnak határoztam meg, hogy hányszor, hol, és mennyit edzek. Szerencsémre elég tudatos vagyok, és nagy az önkontrollom; így egy-két megingás mellett tudtam tartani magam a heti 4 futáshoz. Külön büszkeségemre még a nyaralásra is elvittem (és ott használtam is) a futócipőmet. A mennyiségeket folyamatosan emeltem, és minden héten futottam egy, a többinél érdemben hosszabb távot.

A félmaraton előtt, hogy szokjam a versenykörülményeket; két versenyre mentem el: egy 5, és egy 12 kilométeresre. A futás maga mindkettőn úgy sikerült, ahogy szerettem volna. Ez fontos volt, úgy éreztem, haladok a sikeres félmaraton felé vezető úton.

Amikor aztán eljött a nagy nap, egy dologtól féltem igazán: hogy futás után rosszul leszek; mint a versenyt megelőző utolsó 16 km után. Akkor majdnem intravénásan kellett magamba nyomnom a kristálycukrot, hogy ne ájuljak el/hányjam szét a villamost. Az egyik gyenge pontom egyébként is a mit, mennyit, mikor egyek futáskor; ezért erre most nagyon figyeltem. Előző nap tészta, tejberizs, zab, tészta, tejberizs, zab. Verseny reggelén is ettem, kétszer is; a rajthoz viszonyítottan meghatározott időpontokban a mennyiséget. A távtól magától csak egy egészséges félelem, inkább drukk volt bennem. Volt már több jó 16 km (az utolsó másfél hónapban ez volt a „hosszú távom”), úgy gondoltam, még ha nehéz is lesz, nem fog gondot okozni a plusz 5.

Okozott, és nem csak a plusz 5.

A rajtnál ott voltak a szüleim, húgaim, és egy barátom; ezen kívül meg volt beszélve, hogy ketten a Bálnánál lévő fordítónál szurkolnak majd. A Bálna kb. 6 kilométernél volt, és mivel úgy kalkuláltam, hogy 11 km-ig nem lesz gondom (10-11 kilométereket gond nélkül futottam a felkészülés alatt); örültem, hogy ők tényleg futni, és nem vánszorogni látnak majd. Az első 6 km szinte észrevétlenül eltelt; csak néha realizáltam, hogy még mindig az Andrássy úton futok, és hogy Jézus Mária, ez ugyanolyan unalmas, mint a rakparton futni. A Bálna előtt átsoroltam arra az oldalra, ahol a „szurkolóimra” számítottam – és ahol végül egyikük sem volt ott. Ez volt az első pont, ahol azt éreztem, hogy én ezt nem fogom tudni végigcsinálni; egyben kétségbe is estem, mert túl korán jött ez az érzés. 2-3 kilométerembe telt nem azon gondolkodni, hogy mi történhetett, amiért nem tudtak ott lenni, vagy csak nem vettem észre őket? Később ott lesznek valahol? Ha igen, hol; és hogyan fogom észrevenni őket? A gondolataimat az terelte el, hogy jött a következő 2 probléma: 1.) a frissítőpontok 2.) a rakpart.

A frissítőpontokkal az a baj, hogy kellő tapasztalat hiányában még nem tudom, tudok-e futás közben frissíteni, vagy meg kell állnom hozzá. A rakparttal meg az, hogy halálra unom magam a rakparton futástól, ez mindig is így volt, nem hiszem, hogy bármikor meg fog változni. Nekem aztán hiába magyarázzák a csodálatos látnivalókat, amikbe minden méteren botolhatok; egyszerűen nem érzékelek semmit, csak az egyenes, végenincs, utálatos aszfaltot. Ami most még a meleget is okádta magából, persze (miattam eshet az eső, fújhat a szél, emelkedhet az út; csak meleg ne legyen!).

Próbáltam úgy felfogni, hogy mindig csak a következő frissítőig kell eljutni (elég sűrűn voltak, 2-3 kilométerenként), tehát igyekeztem apró szakaszokra szedni a távot. Ez 10-11 km-ig működött is, ráadásul időközben egy helyen kiszúrtam az egyik, a Bálnánál nem látott barátomat. Ez legalább annyit ért, mint a víz meg a szőlőcukor. A 10 km-s részidőm 57 perc volt, amivel maximálisan elégedett voltam.

De a neheze ez után következett: a nekem kritikus 11. és 16. közti 5 km. Tudtam, hogy ha ezt átvészelem viszonylag jól, akkor menni fog a maradék.

Nem vészeltem át viszonylag jól…

…de igazából innentől nem sok összefüggő emlékem van az egészről. Néha realizáltam a kilométerjelző táblákat és előfordult, hogy meglepődtem, hogy jé, már 18? El-eljutott hozzám, hogy az egyik frissítőponton valakihez mentőt kellett hívni. Néha meglepődve megállapítottam, hogy nem fáj a lábam, pedig már mióta futok. Csodálkoztam, hogy mások milyen jó tempóban futnak és szégyelltem magam, hogy nekem nem megy. Aztán: jé, megint ott van Rudi (a már egyszer észrevett kedves ismerős)! De Jézusom, ez nagyon gáz, hogy ezt látja, hogy itt vonszolom magam. Többször kellett volna 16 km-t futni. Nem szabadott volna annyi vizet innom az előző frissítésnél. Nem jó már ez a cipő, rég le kellett volna cserélni. ISZONYATOSAN MELEG VAN! Szúr az oldalam, pedig soha nem szokott; ez nagyon igazságtalan.

Legyen már vége… basszus, az ott egy emelkedő, fel nem futok rajta; sétálok 1 percet. Hoppá, ott a 19-es tábla, addig akkor még elfutok, utána sétálok 1 percet. Na jó, mostmár futni kéne tovább, nagyon gáz itt sétálgatni, nem ezért jöttem. Legyen már vége… legyen már vége! Mindjárt jönnie kell a következő frissítésnek, meg fogok állni 1 percre. Fúj, ez a kóla húgymeleg. Mindjárt idehányok. Ott a 20-as tábla!!! Jé, az ott az anyu meg a tesómék! Akkor ez már a célegyenes…

Az álom a 2 óra 6 percen belüli teljesítés volt, az elfogadható a 2 óra 15-ön belüli. 2:14 lett az időm.

Egyáltalán nem vagyok elégedett, de nem az idő miatt; hanem mert fejben nem sikerült úgy kontrollálnom a futásomat, ahogy tudom, hogy képes vagyok rá és ahogy szerettem volna. Szinte végig a kisördöggel küzdöttem, ami azt ordította, hogy ez nem megy. Nem volt ebben semmi élvezet és elégedettség, sem futás közben, sem utána, sem azóta. Ami viszont volt, az nagyon sok tanulság; és ezért összességében megérte.

Előzőleg arra számítottam, hogy (akárhogy sikerül) utána kábé egy hónapig látni sem akarom majd a futócipőmet. 2 napig így is volt, mostmár azon gondolkodom, hogy melyik legyen a következő verseny (nem feltétlenül félmaraton), amin indulok.

Ez az első félmaraton nem volt egy „klasszikus értelemben vett sikersztori”. De világossá tett jó pár dolgot, amiket, ha kijavítok; akkor egyre jobb lehetek. És ez számomra a futás lényege: olyan jó, hogy van valami, amiben mindig van hova fejlődni, és amiben ez a fejlődés (szinte csak) rajtam múlik.