Első félmaratonom története – Kristóf István

Az egész 2014 októberében kezdődött. 117 kg, cukor és egyéb finomságok sújtottak, váltani kellett… Nem a futás trendisége vitt ki az utcára, hanem valami sokkal komolyabb.

Októberben még csak sétáltam, november 4-én futottam először: 3,7km, 8:24-es tempóban. A legjobb kilométerem 7:51 alatt volt meg – lejtőn lefelé.

Tegnap viszont leküzdöttem életem első félmaratonját 2 óra 12 perces idővel, 735 indulóból 362. helyen értem be. Nem készültem rá, hiszen 48 órával előtte még én sem tudtam, hogy el fogok indulni rajta – a szeptemberi Wizz volt betervezve első félmaratonnak. A család is csak utólag tudta meg, hogy lefutottam, volt is nagy csodálkozás… Sőt, soha életemben nem futottam még egyszerre ennyit, kb 16,5-17 km volt, amit futással egyszerre letudtam valaha. Volt egyszer egy 20 km-es köröm, de annak az utolsó pár kilométere séta volt.

Mégis miért indultam el? Úgy éreztem összeálltak a dolgok. Éppen Debrecenben voltunk, imádom a Hortobágyot, a terepet, egész héten nem mozogtam (vagyis elvileg pihent voltam), tetszett az érem és a rendezvény pólója, a hőmérséklet is 30 fok alattinak ígérkezett, és már sokadik felületen jött szembe a kedvezményes helyszíni nevezés felhívása. Így másfél nappal a rajt előtt, egy álmatlan éjszakán jó ötletnek tűnt elindulni.

Aznap délben tehát bejelentettem otthon, hogy kimegyek a Hortobágyra futni és 6 előtt biztos nem érek vissza, mert sokat tervezek szöszölni meg futkározni… A helyszínen a versenyközpontban leadtam a nevezésemet és elkezdtem készülődni. Árnyék sehol, de legalább vizet adtak. Bár ne tették volna, ugyanis jófajta, zavaros, kissé poshadt, meleg kútvíz volt kitéve frissítésnek – tartottam attól, hogy ebből még baj lehet. Ráadásul az egész útvonalon egy bokor sincs… De nem lett baj belőle, szerencsére.

Közös bemelegítés, rajtzóna elfoglalása és rajt!

Kábé 200 méter után utolértem három lányt, akik „etyeki futók” vagy valami hasonló feliratú pólóban futottak. Pár szót váltottunk is, sok sikert kívántunk egymásnak és elváltunk. Innen az út egy durván gödrös – puklis szakaszon vezetett tovább, nagyon kellett figyelni hova lép az ember majd az istállókat elhagyva kiértünk a pusztába. Az elején bokáig süppedtünk a porba, úgy kellett keresni a fűcsomókat, hogy azokra lépve kevésbé merüljünk el. Ameddig a szem ellátott kanyarogtak a futók, fantasztikus látvány volt! Sajnos mi a sereghajtók voltunk így az összes felvert port megkaptuk, a szemünkbe, nyakunkba – bár őszintén szólva ez zavart a legkevésbé.

Innentől kezdődött a monotónia, ingerszegény környezet, a futók alkotta óriási kígyó egyre hosszabbra nyúlt. Nekem már az elején gondjaim támadtak, ugyanis kezdettől éreztem mindkét vádlimat, mintha a kűlső részen fájnának. Soha nem volt még ilyen gondom. Ez az érzés a második kilométerre határozott éles fájdalommá vált. Tekintve, hogy még 19 km volt hátra ez egész ijesztő volt. Az ötödik kilométerre a csípőm bal oldala kezdett sajogni, így egy szakaszon úgy futottam, hogy a kezem végig rajta tartottam. Rémisztő volt így kezdeni, nagyon úgy tűnt, hogy ebből nem, hogy félmaraton, de még 10 km se nagyon lesz.

Az útvonalon három frissítő pont volt elhelyezve, minden ponton volt víz, izó ital, banán és szőlőcukor. Három kört kellett lefutnunk, így kb 2,5 km-ként kaptunk frissítést. Én minden alkalommal megittam egy izót és ettem egy fél banánt. Ennek ellenére voltak pillanatok, amikor nagyon ki volt száradva a szám. Nem is csoda, hiszen az első és a második frissítő pont között volt a legmelegebb szakasz, 33,9°C, míg a Rajt/Cél vonalnál volt a leghűvösebb, ott 30°C körüli értékeket mértem… A mellékelt térkép az útvonalon mért hőmérsékleteket mutatja…

Szerencsére a levegő végig mozgott, ami sokat segített a hőérzeten. A legrosszabb a hátszél volt, ott ugyanis nagyjából azonos tempót futottunk a széllel, ami így gyakorlatilag nem hűsített, a hőguta kerülgetett minket.

Az első kör vége előtt körözött le a későbbi győztes … hihetetlen tempóban tolta. Előtte ment egy biciklis rendező, azt néztem, hogy melyik a gyorsabb…

A második kör volt számomra a legjobb, annak közepére már annyi bajom volt, hogy gyakorlatilag nem érdekelt semmi, erősnek éreztem magam és biztos voltam benne, hogy megcsinálom. Két kilométerrel arrébb pont az ellenkezőjét gondoltam, gyenge voltam és azt fontolgattam, hogy mikor álljak ki. És ez ment végig, csak az erős szakaszok ritkultak és rövidültek, a gyenge szakaszok pedig egyre tovább tartottak. A második körben két etyeki lány simán lehagyott, közben biztattak, de nem tudtam velük lépést tartani, akárhogy is küzdöttem. Friss volt a mozgásuk, gyorsak voltak, irigyeltem őket.

A harmadik kört elgyötörten kezdtem meg. A gödröket is csak nagyjából kerültem ki, a bokáig poros szakaszon sem kerestem a fűcsomókat és az addig lelkesen kerülgetett lócitromok miatt sem változtattam már a lépéshosszakon… Az etyeki lányokat utól értem, jót dumáltunk közben. A frissítő pontokat már nem futva hagytam el, hanem 50-60 méter sétával, sőt, egyszer a semmi közepén is sétára váltottam amikor is megláttam egy szembe futót „Csak a hülyék futnak” feliratú pólóban. Milyen igaza is volt!

Az utolsó három kilométer maga volt a Pokol, minden bajom volt, már nem tudtam gyorsítani miközben a környezetemben lévők elkezdtek hajrázni, csak az lebegett a szemem előtt, hogy azt az 1-2 km-t csak le tudom már valahogy futni. Hát, valahogy lefutottam. A célban hallottam a nevemet a hangos bemondóban, majd pár lépés múlva el akarták venni tőlem az időmérő chippet, de nem adtam. Nem voltam humoros kedvemben, lehajolni érte pedig nem tudtam. Tíz perc múlva kezdett belém visszaszállni a lélek, akkor leoldottam a cipőmről és beszolgáltattam jó fiú módjára.

Az autómhoz tyúklépésben jutottam el, nyújtást imitáltam, majd berogytam az űlésbe. Beraktam a Thunderstruck-ot és indulás, én voltam a legelégedettebb ember a földön…

Köszönet a szervezőknek (csak azt a kútvizet tudnám feledni!), gratula az etyeki lányoknak és minden sikeres beérkezőnek! Jövőre ugyanitt!

Forrás: legalisdrog.com