Első félmaratonom története – Timár Anett

Nem születtem futónak, én sem… Gyerekkoromban a testnevelésórákon az volt a módszer, hogy a fiúk fociztak, a lányoknak mindenféle ügyességi dolgokban kellett példát mutatni, ami irtó unalmasnak tűnt (annyi minden mást tudtam volna abban az 1-2 órában tenni…), ráadásul nem is nagyon ment.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Lány lévén persze kamaszkor körül valamit sportolni kellett, de valahogy akkor nem volt ilyen trendi a futás és el nem tudtam képzelni, hogy órákat futkosok cél nélkül összevissza.

Aztán felkerültem Pestre és egy nagyon kedves kolléganő vetette fel a Margitszigetet, hogy mi lenne, ha lemennénk futni… Elsőre simán leráztam. Aztán annyiszor mondta rövid időn belül, hogy szinte már kíváncsivá tett, hogy tényleg képesek-e az emberek önszántukból akár egy kört is futni???

Még arra is emlékszem, hogy egy kora őszi délután engedtem először. Lementünk és nagyon meleg volt.

Fogalmam sem volt, hogy mivel készüljek, így aztán vittem magammal vizet (láthattam a tévében, hogy futásnál inni kell…), meg persze busszal mentem egy egész megállót a szigetre… A max. 20 perces futásról csak annyi az emlékem, hogy folyamatosan ziháltam Móninak, hogy csak menjen, ne törődjön velem és, hogy éreztem, hogyan áll be paprikavörösre a fejem…

Feltűnt, hogy mennyire sokan vannak (munkaidő után volt hétköznap), és hogy mennyire profiknak néznek ki a fiúk/lányok a futóruhájukban. Mindezek ellenére sem akartam többször menni – de szerencsémre Móni nem tágított.

Innentől kinyílt a szemem és szinte egyszerre jött minden: hogy a telefonon mérni is lehet, hogy mennyit futok; irtó csini futóruhákat is lehet kapni; akár gyorsabban is mehet a futás, ha kitartó vagyok. Képes voltam rávenni a páromat is, hogy nézzünk országúti amatőr futóversenyeket és jött is a döntés: ezt nekem is ki kell próbálni.

Minden adandó alkalomra igyekeztem benevezni és elmenni: 8 km, 10 km, 13 km, 14 km. Félmaraton 2 részletben. Örültem az érmeknek, mert mindegyik emlékeztetett, hogy mit tettem meg értük.

A nagy lelkesedés után jött egy mélypont az első sérülésnél, majd kb. 3 havi gyógytorna meg kezelések és minden elért eredmény odaveszett.

Vissza- visszanézegettem az eredményekről vezetett éves Excel táblákat, hogy miket tudtam végigfutni, meg kitartóan mentem továbbra is a versenyekre vízhordónak, meg tapsolni, aztán valahogy sikerült felállni, de a tempó továbbra sem volt a régi, segítséget kerestem.

Az első félmaraton lefutásának pedzegetése idén, öthavi lelkiismeretes futás után jött, hogy ha másnak megy, akár nekem is mehetne. Ki is néztem az őszi WizzAir-t, aztán elkeseredtem, hogy ott a 7:10-es tempónál a záróbusz márpedig felvesz és akkor aztán hiába az életem első félmaratonja, érem sincs, meg továbbfutás sem.

Maradt a K&H félmaraton, mert idén először még érmet is adtak az egyéni teljesítőknek.

Azt azért nem gondoltam, hogy valami ritka durva, a legmelegebb napra virradunk. Már szombaton is tűzött erősen, a versenyre ráhangolós 20 percet is 8 perc/km felett tudtam lefutni, ráadásul akkor még az Árpád hídon kellemes szél volt…. (legalábbis a pólómat nyakig fel tudta fújni).

Nem voltam túl nyugodt az esti tésztapartinkon sem (pedig a tésztából 2x is ettem), aztán reggel már képes voltam fél 7-kor felkelni.

Egész jó időben mentünk kifele – néha a szelet is éreztük a villamosig, aztán  a Városligetben már azért a napon érződött a „katlan”. Mentünk egy kört, aztán a szokásos sorban állás a nők mögött és beállás a rajtba.

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Rajt után annyira durván tűzött a Dózsa György úton a nap, hogy a második km-nél már erősen kétségbe estem. Emlékszem, hogy mindenhol volt figyelmeztetés, hogy az árnyékban tessék futni, de valahogy sehol nem találtam árnyékot sem, meg gondoltam arra a pár km-re minek, aztán csodálkoztam erősen, hogy a Hősök terénél már egyfolytában kerestem a frissítést… Néztem az utcai kijelzőkön órát és a hőmérsékletet, hát … a napon volt 42 fok is!

Végigfutott előttem, hogy az első kör azért csak menni fog, a második már tuti nyögvenyelősen, de hogy mi lesz a harmadikon??? Na, azt el nem tudtam képzelni.

Az első hidegrázás úgy a 7. km-en kapott el, hogy még 2 db ugyanilyen kör van vissza és már nagyon (m)elegem van. Valahogy átverekedtem magam az első két körön, a harmadikon meg volt belesétálás… Ahogy utána olvastam a Facebookon, többeknél is a 18-19 km-nél jött a fal. Az első helyezett fiú meg még el is ájult…

A másik borzongató pillanat az volt, amikor megelőzött egy motor, sárga villogókkal, és a sofőr visszafordult és nézett. Azt hittem ő a zárómotor (mert biztos a záróbusz az túl meleg ebben a hőségben…) és … elfehéredtem…

Aztán a harmadik rémület: láttam a mentőautót és benne egy pácienst, aki körül csak úgy sürögtek – forogtak, és mondták, hogy: „ na, sikerül észhez téríteni?”

Szerencsére innen már tényleg nem volt messze a vége, de előtte még kihúzkodták előttem a műanyag elterelő szalagot. Itt nagyon tiltakozni akartam, hogy nem vagyok az első, hogy tépkedjem és még be sem futottam, de mondták, hogy azért csak tartsak jobbra, mert itt most lezárják az utat…

A célban bemondták a nevem, megkaptam az érmem, felmarkoltuk a befutócsomagot, meg a sört és elbotorkáltunk hazafele.

Itthon lepihentünk pár órácskát és utána láttuk, hogy a nap is eltűnt…. képes volt pontosan csak addig erőltetni a tűzést, amíg futottunk…

Azt hiszem, az volt a nagy szerencsém, hogy volt kísérőm, hogy mindig a legjobb helyeken bukkant fel, mindig volt nála hűtött víz és hogy tényleg volt zuhany, vályúk, víz, iso, banán szőlőcukor, spriccelős emberek ….

Csak így történhetett, hogy a végén meglett az első félmaratonos érmem.