Első félmaratonom története – Szabó Zsolt

2005-ben kezdtem el. Kövér voltam egészségtelenül  éltem. De rávettem magam a változásra. Komolytalanul  és rendszertelenül  2-3 km-t futottam, de az is mozgás volt. Majd 2012-ben bekövetkezett egészségügyi változások hatására elkezdtem komolyabban venni. Rendszeressé tettem a futást. Nagyobb távokat és időket futottam. Majd észrevettem, hogy a futás az életem részévé vált. Úgy terveztem, hogy ha ilyen jól megy akkor elindulok egy versenyen.

Az első versenyem a 29. Telekom Vivicittá volt  2014-ben. Nagy élmény volt számomra, hogy beneveztem egy versenyre és teljesítettem. Csak 10 km, de ez is elég nehéz volt, nem volt még akkora tapasztalatom. Végignéztem a félmaratont teljesítők célba érkezését, ahogy a nyakukba akasztották az érmet. Elgondolkodtam, milyen jó volna ott állni. De láttam némelyikük arcán a fájdalmat,  és tisztán emlékszem egy mondatra amit egy éppen célba érő szájából hallottam „soha többet, nagyon sok volt” . Akkor döntöttem el, hogy én nem indulok félmaratonon. Tudtam, hogy nekem ez is nehéz volt, nem nekem való, megelégszem ezzel.

Másnap beneveztem a 29. Wizz Air Budapest Félmaratonra…

IMG_6751 (1)

Azonnal elkezdtem a felkészülést.  Meg fogom csinálni, meg akarom csinálni én is ott akarok lenni!

Fokozatosan kezdtem el a felkészülést. Mondanom sem kell, hogy nehéz volt, fájdalmaim voltak. Sportmagazinokat olvastam. Rengeteg tanácsot és motivációt kaptam közösségi oldalon lévő futós csoportban, valamint barátoktól. Fokozatosan kezdtem növelni  a távot, hetente egy-két kilométerrel.  De remek érzés volt, mikor elértem  a 12 km-t, aztán a 15 km-t.  Júliusra sikerült teljesítenem a 21 km-es  távot  2:46 perc alatt, természetesen kilométerenkét megálltam, sétáltam. Edzésnek nem rossz, de egy versenyhez ez kevés. Többször nem futottam le a 21 km-t a verseny kezdetéig. Maximum 10-15 km-s távokat teljesítettem heti 1-2 alkalommal.

A versenyt megelőző hetekben nem éreztem magam formában.  Folyamatosan fájt a bokám, nem tudtam edzeni. Volt, hogy 5-6 km után meg kellett állnom. Nem gondoltam, hogy sikerül. Olvastam a verseny eseményinformációjában, hogy 2:44 perc a legutolsó idő. Ha lassabb vagyok, áthúzzák a rajtszámom. Ezt semmiképpen sem akartam. Kétségbe voltam esve, de nem adtam fel.

Ott voltam szeptember 14-én a rajtnál. Az 5-ös szektorból indultam, biztos ami biztos. Már alig vártam a rajtot, szinte eufórikus állapotban voltam. 9:00-kor elrajtoltunk. Fantasztikusan éreztem magam, egy ilyen versenyen, ahol több ezer „sorstárs” fut,  akik valószínűleg ugyan úgy éreznek mint én, nagyon jó érzés volt és elképesztő motivációt adott. Talán az adrenalinnak köszönhető de nagyon jól ment, 15 kilóméternél még mindig folyamatos tempóban futottam, de úgy gondoltam, nincs messze a cél, nem lassítok.

A legnagyobb meglepetésemre 18 km után érkezett el a holtpont. Még 3 kilométer, de nem fogok sétálni azért sem!  Megcsináltam. Megállás nélkül végighúztam, és célba értem. Nem hittem el. Remegtek a lábaim miközben vonultunk le a pályáról. Alig vártam, hogy megtudjam, mennyi a nettó időm.  Aztán megláttam a lányt, aki két karját felém nyújtja benne az éremmel… Szó szerint a sírás határán voltam.  A nyakamba  akasztotta az érmet és azt mondta: gratulálok…

Időeredményem: 2:10:06.

Nagy büszkeséggel töltött el ez az esemény, és megtanított arra,hogy bármire képes vagyok ha igazán akarom. A teljesítőképességünk felső határa sokkal messzebb van annál, mint amit gondoltunk.

IMG_6606