Félmaratoni történet: Molnár Csaba – Futni sosem szerettem

Kapcsolatunk bicegve indult, ugyanis tavaly tavasszal elszakadt az Achilles-inam, így szó szerint bicegve zajlottak az első randik, és nyáron még azt sem hittem, hogy valaha sétálni tudok sántikálás nélkül. Mikor szóba került a futás – amit ő rendszeresen űzött -, a félmaraton, felébredt bennem az irigység, a kiskakas, és azt ígértem, hogy 2011-ben lefutom a félmaratont, ha cserébe ő megkéri a kezemet. A tét így nagy volt, igyekeznem kellett, ezért télen elkezdtem a felkészülést kardio-edzésekkel, figyelve a sérült lábamra. Először hetekig csak step-gépen tudtam mozogni, majd jött az ellipszis-járó, egészen márciusig, hetente két-három alkalommal.

Márciusban kezdtem a futást, először négy kilométerekkel, ami még „ehető volt”, aztán elkezdtem élvezni, hogy egyre többet tudok futni, sőt elértem azt, amit sosem hittem volna, futás közben olyannyira el tudtam gondolkozni, hogy igazából észre sem vettem, hogy futok. A távok 8-10-12 kilométerig könnyen nőttek, úgy érzetem, hogy menni fog a félmaraton. Július közepén azonban meghúzódott a combom, valószínűleg a tavaly sérült lábam gyengeségét próbálta pótolni és túlerőltettem. Megnyugtatott mindenki, hogy ez az ágyéki húzódás legalább három-négy hét alatt gyógyul meg, úgyhogy jött a dilemma, pihenjek, és akkor kérdés, hogy bírom-e a távot, amit így nem tudok kipróbálni, vagy fussak, és azért nem fogom bírni, mert még jobban fáj a húzódás. Valahogy lavíroztam a két lehetőség között, hetente egyszer, esetleg kétszer futottam, 10-12 kilométert.

Vészesen közeledett a szeptember, és még nem tudtam lefutni 20 kilométert, és ez nem is sikerült a versenyig, ugyanis igaza lett azoknak, akik 3-4 hétre taksálták a gyógyulásomat, így az érzéstelenítés mellett döntöttem, hiszen mindenképpen indulni akartam az ígéretem, és a makacsságom miatt is.

Rajt előtt kaptam egy helyi érzéstelenítőt, így a lábam már nem fájt, már csak egy kérdés maradt: bírni fogom-e a távot. Az első nyolc kilométeren azt gondoltam, nem fog menni, a meleg miatt, aztán amikor a Műegyetem előtt fordultunk, és szembefújt egy kis szellő, megnyugodtam, mert az annyira felfrissített, hogy éreztem, ha nem fáj a lábam, simán megcsinálom. Ennek ellenére tartalékoltam, mert azzal riogattak, hogy 18 kilométernél jön a „nagyhalál”, és mivel ennyit még sosem futottam, nem mertem elengedni magam. Az időmet 16-17 kilométernél kezdtem nézni, hiszen addig csak annyit szerettem volna, hogy lefussam, de láttam, hogy a két órán belüli idő akkor is menni fog, ha belesétálok, szóval megnyugodtam, és mivel majdnem sikerült tartanom a szokásos átlagomat, már biztos voltam magamban, jöjjön akármekkora „halál”.

19 kilométernél megálltam egy pillanatra, megmozgatni a műtött bokámat, mert már nagyon fájt, kicsit rányújtottam, és folytattam. A célba érés frenetikus volt, és még igazából meg sem álltam, de már megfogadtam magamnak, hogy jövőre újra megpróbálom, de most már 1.45-ön belül le kell futnom, a mostani 1.56-tal szemben. Főleg azért mert szégyenben maradtam (magam előtt), ugyanis a párom – ma már menyasszonyom – előttem ért be 4 perccel :).